A Tékozló Herceg | Sárkányok háza ✓ [ Befejezett ]

39.

Egymást simogatva élveztük a kettőnk közti csendes harmóniát. Tudtuk jól, hogy minden pillanatát meg kell becsülni mert két Targaryen tűz egymást csak táplálja, majd mikor felégettek maguk körül mindent, kihunyva elhamvadnak.

A nap fénye aranyló színre festette hajunkat. Már nem húzhattam tovább az időt, muszáj volt nekem is színt vallanom. Erősebben markoltam kezét, szememet összeszorítottam már jó előre félve Daemon haragjától mit majd szavaim okoznak. Az előbbi vallomás után, teljes joggal fog dühöngeni. Remélem közelségem csillapítani fogja... valamennyire...

– Daemon, el kell mondanom valamit... A büntetésem az, hogy már nem én választhatok férjet magamnak, mármint már az illúzióját is elvette tőlem. És Apám azon nyomban választott is... Holnap megyünk megkérni a kezét! – mosolyodtam el halványan kilátástalanságomban, ezen az abszurditáson, majd mikor túl sokáig volt csönd a válasz erre a beismerésre, behúzott nyakkal pillantottam fel Daemonra.

Aki a narancssárga ezer árnyalatába mélyedve sóhajtott egy mélyet és erősebben szorított magához úgy, mintha bármikor elvehetnének tőle.

– Gondoltam, hogy ez lesz, mivel nincs más választása a Királynak a kialakult politikai helyzetben. De, hogy biztosan nem beszélünk el egymás mellett, kérlek mondd ki, hogy Laenorhoz! – és mintha szemébe azt láttam volna, hogy Istenekhez gyorsan elmormol egy imát.

Valahogy eme hír hallatán, nem ezt a higgadt és számító reagálást vártam tőle. Furán méregetve válaszoltam.

– Igen, Ő lesz a... – erre mintha egy nagy kő esett volna le a szívéről. – Mégis miért jó ez nekem... nekünk, Daemon?

– Mivel biztosan állítom, hogy Ő az utolsó férfi, aki el akar majd venni tőlem. – értetlenül bámultam rá, további magyarázatot követelve. – Hmm... hogy is fogalmazzak?! – merengett el, az arcom láttán. – Tegnap a bordélyban nem tűnt fel, hogy nem csak vegyes párok voltak? – kérdezte összeráncolt homlokkal.

– Nem szokatlan dolog, ha valaki csak a vele azonos neműekhez vonzódik.

Elpirulva gondoltam végig újra a látottakat. Ó! Most, hogy mondja tényleg láttam két férfit, akik egymással voltak elfoglalva. De Laenornak is ilyen ízlése lenne? Gyerekkorunkban inkább a lányokkal játszott, mint a fiúkkal és később is feltűntek a lányos vonásai de ez a viselkedése elmúlt, miután harcedzett lovaggá ütötték. Később már folyton a fegyverhordozóival volt elfoglalva és nem velünk... Ó! Hát... Így már értem!

– De Te ezt, mégis honnan tudod? – sandítottam rá féltékenyen.

– Onnan, hogy több mint két évig egy táborban éltem vele... – nevetett fel, minek hallatán nekem is mosolyra húzódott a szám, ám mély csöndbe burkolóztam, ahogy átgondolva, továbbra sem tetszett a higgadtsága és ez az egész, főleg hogy egy kicsit sem féltékeny, sőt, jó kedvűen kezeli a helyzetet.

– Én ezt nem akarom, Daemon! Nem akarok hozzámenni! – csattantam fel hirtelen és mondtam ki határozottan azt, ami egyre jobban feszített belülről.

– Tudom! – vágta rá. – Ahogy én sem akarom. – és elkomorodva belém kapaszkodott. – Ígérem kitalálok valamit! Nem fogom hagyni, hogy más felesége legyél! De ahhoz több idő kell! Ha látszólag belemész, és húzod az időt, akkor lesz is. De hogy elhiggyék minden rendben van, legyél engedelmes hercegnő és ha találkoztok Laenorral, köss vele egyezséget. Finoman tudasd vele, hogy tudod a titkát és akkor a szövetségesünk lesz. Szerintem tetszeni fog neki az ajánlatod, mivel más lehetősége úgysincs és nem fog akadékoskodni, ha pedig mégis, akkor sajnos történhet majd vele valami baleset, borzasztó nagy kár lenne érte... – megköszörülte a torkát, ahogy összébb húztam a szemöldökömet. – Tehát, az ajánlatod csupán annyi: ő továbbra is szabadon szerethetne, Te pedig nem lennél mellette gúzsba kötve.

Gyűlöltem, hogy erről a lehetőségről így beszél.

– De... De... Ugye odáig nem fog elfajulni a dolog, hogy tényleg hozzá kelljen mennem? – néztem rá kérlelő szemekkel. Nem bírnám ki, ha a házassági esküt nem neki mondhatnám ki.

– Reméljük, hogy nem, Hercegnő! – mosolygott rám lehengerlően, ahogy kézfejemen nyomát hagyta édes csókjainak. – Ideje visszatérned! – suttogta, mire fájdalmasan rázni kezdtem a fejem.

– Még egy kicsit...

– Nem lehet, Rhaenyra... Van egy sejtésem, hogy Apád így sem engedett ki a palotából. Mégis kit kentél meg, hogy el tudj jönni?

– Senkit! Én erre nem szorulok rá. Engem szeretnek az emberek! – kértem ki magamnak.

– Igazán? Kitalálom! Csupán Ser Harrold volt az, aki nem bírt neked nemet mondani...? Nem akarsz a fejére bajt hozni, ugye?

Egy pimasz szemforgatás mellett kecsesen felálltam és elindultam Syrax felé de még azért visszanéztem.

– Mint mondtam, szeretnek az emberek! Kivéve a Segítőt. Na Ő, azok után, hogy lemondattam, már nem hiszem, hogy szívlelne... – szóltam könnyedén, mintha mindennapos dolog lenne és a nyomomban járó Daemon kezébe nyomtam Apám levelét. 

Szeme felcsillant a hír hallatán és titkon örültem, hogy eltudtam terelni valamivel a figyelmét mert nem akartam megadni neki az örömöt, hogy bevalljam, hogy teljesen igaza volt az előbb. A palotában egyedül Ser az, aki igazán törődik azzal mit akarok és ezért, sohasem lehetek neki eléggé hálás és zárhatom eléggé a szívembe.

Miután lelkesen taglalta milyen jó hír is ez, majd dicséretbe részesített, a két békésen pihenő sárkány között csókkal váltunk el egymástól és felszállva, ellenkező irányba rugaszkodtunk el. Sötétedésre már a szobámba voltam, ahol bár büntetésemet töltöttem, mégis boldog voltam.