A Tékozló Herceg | Sárkányok háza ✓ [ Befejezett ]

50.

Hátulról átkarolt és vállamra hajtotta fejét.

– Ő csak azóta van veled, mióta Apád a király de én! Én már akkor melletted voltam, mikor Aemma hasában rúgkapáltál!

– Ez nem verseny, Daemon! – tromfoltam le, ezzel rejtve el a tényt, hogy belevörösödtem a zavarba ejtő gondolatba, miszerint ő látott engem kisdedként.

– De ha az lenne, én nyernék! – mosolygott bele ruhám anyagába, majd mintha valami hirtelen eszébe jutott volna, erősen szorítva sóhajtott egyet. – Lélegzetelállító vagy. – suttogta, mi szívét nyomta.

Elszomorodtam hangjából kiáradó fájdalomtól, kezén harcedzett bőrét simogatva szándékoztam ellensúlyozni de következő gondolatom még nehezebbnek fog bizonyulni.

– Nem kellene részt venned a ceremónián...

– Csak nem félsz, hogy a nagy publikum előtt felfedem valódi érzéseimet? – kérdezte szarkasztikusan, mire megfordulva, teljes testtel felé, háttal az asztalnak, arcára tettem meleg tenyerem.

– Nem, dehogy... – ráztam meg a fejem bepárásodott tekintettel, majd kissé megdöntve azt, csillogó szemem pásztázta arca minden tökéletes vonását, végül fájdalmasan elmosolyodtam.

– Attól félek, hogy rajtam fogják látni...

Kezemre tette kezét, behunyta egy pillanatra szemeit és csendesen bólintott egyet, jelezve számomra, hogy megértette mondandómat.

– Akkor jobb lesz ha elmegyek... – és ujjaival átkulcsolva szájához húzta tenyeremet, majd belecsókolt.

Egy aprót újra megráztam a fejem, hogy tudassam, ezt soha nem kívántam, mégis meg kell tennie de előtte...

– Csókolj meg, Daemon! – suttogtam, mit nem kellett kétszer mondanom, szenvedélyesen tapadt ajkaimra és egy hátsó szándéktól vezérelve feljebb húztam a szoknyámat.

Hevességében is megneszelte alattomos tervemet, miben boldogan lett tettestársam. Asztalnak dőlve, széknek támasztott lábamról, görgette le vörös harisnyámat és markolt bele feszes combomba, átadva magát az élvezetnek.

A búcsúnkat némán éltük meg, mert mindketten tudtuk, hogy hamarosan úgyis Hullámtörőn fogunk találkozni, addig pedig, túl éljük egymás nélkül a napokat, sorban egyiket a másik után.

– Sajnálom, felség! Nem mehet be!

– Miért nem? Követelem, hogy vezessen be Ser Harrold, hisz én vagyok a Királyné!

– A Hercegnő nincs...

Nagy lendülettel nyitottam az ajtót, mire mindketten kik előtte álltak, felfigyeltek rám.

– Már kész vagyok, Ser Harrold! Köszönöm, hogy vigyáztál zavartalan nyugalmamra. Alicent! Felség! – hajoltam meg előtte, mire teljes ünnepi zöld díszben bevonult mellettem. – Mi járatba a szobámba? – kérdeztem mosolyogva és Ser zavartan körbetekintve észlelte, hogy egyedül voltam lakrészembe, értetlen arckifejezéssel, magyarázatot keresve csukta be az ajtót.

Alicent is biztosan tudta, hogy Daemonnak itt kéne lennie, mégsem találta, ahogy kicsit sem feltűnően járta körbe, még a hálórészemet is. Elmosolyodtam azon képzelgésemen, hogy négykézlábra ereszkedve, tömör tölgy ágyam szerkezete alá is benézve, mindenáron megtalálja a vélt szeretőmet és ezzel megdönthetetlen bizonyítékot találva, örökre besározza nevemet.

– Csak segíteni óhajtottam a készülődésedben, de szomorúan látom, hogy elkéstem vele. Így csak az maradt, hogy lekísérjelek férjurad elé.

– Hálás vagyok neked, Királyném! – biccentettem egyet és mióta belépett, mérhetetlen hosszú dicshimnuszt szavaltam el az Isteneknek, hogy nem öt perccel korábban érkezett. Akkor megpillanthatott volna egy igazi szerelmeskedést is, életében először...

Ser még akkor sem jutott dűlőre a szobámból rejtélyesen eltűnő Daemonnal kapcsolatban, mikor már a Fő Septon előtt állva, újra kimondtuk az eskü szövegünket egymásnak Laenorral. A terem zsúfolásig volt vendégekkel, kik ámulattal figyelték a két boldog fiatalt, akik a Hét előtt összekötik életüket de a külcsín mögé senki sem láthatott be. Hogyan is tehették volna?

Soha nem fogják megtudni, hogy miközben hozzámentem unokatestvéremhez, a bácsikámnak adtam a szívem és halálomig ő hozzá köt a vérem és az el nem múló szerelmem, még ha ezt tiltják nekem és a palotában körbevesz a rosszindulat és az ármány.

Napokkal később elbúcsúztam Laenától és teljes családjától. Még Laenor is visszavonul Hullámtörőre, halaszthatatlan teendőire hivatkozva de a Király és Királyné előtt még ragaszkodott hozzá, hogy ahogy tudok menjek Ő hozzá, mert már most hiányzom neki. Megígértem, ott mindenki előtt, hogy a királyi tanácskozások után, azonnal repülni fogok. Boldog voltam, hogy ezt megtette értem, még úgyis, hogy ő nem tudta, hogy Daemon már ott fog várni rám.

Egyedül maradva, az utolsó nemesi vendéget is illő módon elbúcsúztatva, hamar marni kezdett a magány. Hiánya mérhetetlen volt, mégsem dobhattam el mindent miatta, így a látszatot megtartva, ezentúl is részt vettem a tanácskozásokon de most már nem pohárnokként, hanem mint teljes értékű tanácstag. Méltósággal viseltem eme hatalmas felelősséget és nélkülözésem terhét, de éjjelente kínzott a vágy, hogy felpattanva Syraxra, ott legyek ahol ő van, akárhol is van az a hely. Szívem hozzá húzta és folyton folyvást suttogta azt a tényt, hogy nekem mellette lenne a helyem.