A Tékozló Herceg | Sárkányok háza ✓ [ Befejezett ]

90.

Felnézve a holdtalan égre, kerestem a nap első sugarát de még tanújelét sem mutatta derengésének. Kicsoszogott egy idősebb Őr, ki jól ismerve köszöntött, majd kértem, hogy Syrax pirkadatig még maradhasson. Szavát adta, hogy hagyja pihenni az Arany fenevadat, ha jól láttam, ő sem akarta sárkány lármával felzavarni az egész várost, pont úgy, ahogy én sem.

Az utakon lovagolva csuklyámat szemembe húztam, felismerhetetlenségbe burkolózva, Daemon intő szavai csengtek fülembe. Végül a jól ismert Bolhavégi bejáraton léptem be a palotába, gyertyát gyújtottam Balerion koponyája előtt és fellépcsőztem a főfolyosókra. Ilyen korán még egész biztos nincs fenn senki nemes, csupán a szolgálók készülnek elő a napra. Konyhában már sürögnek forognak, de gyertya spórolás miatt, még sötétség honolt az egész palotában.

Már nyugodtnak éreztem magam, még ha a Targaryen címerek helyett azok a fránya arany csillagok bámultak rám, szúrós szemmel figyeltem őket, ahogy elhaladtam előttük a szobám felé.

Épp nyitottam az ajtót, hogy belépjek a titkos folyosóra, mikor fény szörődőtt ki a kistanács terméből majd elfojtott hangok is megütötték a fülemet.

Érdeklődve, ám hangtalanul lestem be a rejtett lyukon a falon, és mikor megláttam a Segítőt, Alicenttel, ily korán, rögtön rossz érzésem támadt. A Segítő gondterhelt tekintetével végigjárta az asztal körül ülőket. Larys nagyúr, Orwyle mester, Beesbury nagyúr, Lannister nagyúr, Ser Criston, és még a drága Ser is ott állt és várta, mi végre rángatták őket ide, ily korai napszakban.

– Mi az, ami nem várhatott egy órát? Ránk támadt Dorne? – törte meg a csendet Lannister nagyúr. Megforgattam a szemem ezen a viccesnek szánt mondatán, sosem volt jó humora, bár ezt soha nem ismerte volna be.

– Meghalt a király. – szólt Otto, egy pillanat habozás után. A vér hamarjában kifutott a lábaimból, miközben a Segítő meghitten méltatta Atyámat. Számhoz kapva a kezem, támasztottam meg a falat, hogy össze ne csukoljak. Erősen tapasztottam ujjaimat ajkaimra, hogy hangtalanul tudjak felzokogni. Szeretett Apám meghalt? Nincs többé? Hisz még csak 52 esztendős volt! Oly fiatal! De az az átkozott betegsége, ily sokat lefaragott életéből! Lélegzetem felgyorsult, ahogy a fájdalom az oldalamba villant, mitől alig hallottam a bent elhangzottakat.

– De ajándékkal búcsúzott tőlünk. Utolsó leheletével közölte királynéjával végső kívánságát, azt, hogy a fia, Aegon...kövesse őt a Hét Királyság uraként. – a Segítő szavai felértek egy pofonnal. Falnak támaszkodva próbáltam összeszedni magam, hogy figyelni tudjak.

– Ez esetben a teljes jóváhagyásával vághatunk bele tervünk kivitelezésébe. – kiáltott fel elégedetten Larys nagyúr.

Még a lélegzetem is elakadt, elképedve hallgattam a folytatást.

– Igen. Sok a tennivaló, ahogy arról már szót ejtettünk. – lendült bele Otto fontoskodó hangnemben. – Na most, van két kapitány a Városi Őrségnél, akik továbbra is Daemonhoz hűségesek. Cseréljük le őket! – ezen felvetésen és összeesküvéstől, Daemon figyelmeztető szavai jutottak eszembe, mikre hallgatnom kellett volna. Döbbenetem leírhatatlan volt, a pánik érzete fojtogatni kezdett de akkor Alicent értetlenül szót emelt.

– Jól értem, hogy a kistanács tagjai a tudtom nélkül azon szervezkedtek, hogy trónra ültessék a fiamat? – és a tudattól, hogy barátném semmiről sem tudott, csillapodni kezdtem.

– Királyném, nem akartuk, hogy ez foltot ejtsen a becsületeden. – válaszolta negédesen a Dongalábú.

– Nem tűrhetem szó nélkül! – állt fel Beesbury nagyúr. – A mesterkedést, mely lecserélné a király választott utódját egy szélhámosra!

– Az elsőszülött fiú aligha szélhámos. – válaszolt Larys.

– Több száz úr és birtokos lovag tett hűbéresküt a hercegnőnek. – folytatta Beesbury nagyúr.

– Annak már húsz éve! A legtöbbjük meghalt. Hallottátok a Segítőt. Bárhogy is van, a király meggondolta magát.

– Már 76 esztendős vagyok. Régebb óta ismertem Viseryst, mint bárki, aki itt ül az asztalnál. És nem tudom elképzelni, hogy ezt mondta a halálos ágyán, amikor egyedül volt, és csak a fiú anyja hallhatta őt! Ez trónbitorlás! Tolvajlás! Felségárulás, legalább! Ez...

– Fékezd a nyelved, Lyman! – szólt rá Orwyle mester. Szemmel láthatóan ő volt az egyedüli, aki pártatlannak vallotta magát, ám annyi bátorság nem szorult belé, mint a mellette álló idős nemesben.

– Este még jól volt a király. Amennyire tudjuk. Melyikőtök tudna megesküdni, hogy tényleg természetes halált halt?

– Pontosan melyikünket vádolod királygyilkossággal, Beesbury nagyúr? – kérdezte a Suttogók mestere.

– Hogy egyikőtök tette-e, vagy mindnyájan, nem érdekel, Én nem veszek részt ebben és most távozok! – és kijjebb tolta székét.

– Nem. Zárva marad az ajtó, amíg nem tárgyaltunk meg mindent. – jelentette ki a Segítő de ez nem hatotta meg az öreg urat.

– Ez nonszensz. Nem tarthatsz itt! Én most távozok ebből a teremből! – és holmiját fogva elindult de nem jutott messzire. A Segítő intett Ser Cristonnak, aki könnyedén megragadta a vézna öregember ruháját és két lépésből kihajította az ablakon, aki így az erőd árkában felállított vaskarókon végezte be életét.