A Gengszterek Városa 1.

2. - Fejezet

Drake :

Frusztráltan dőlök neki a szerszámos szekrénynek, hiába szeretnék megnyugodni, egyszerűen nem tudok. Egy hete semmi máson sem jár az eszem, csak a feleségemen és a lányomon, nem holtan szeretném viszont látni őket. Josephine-nel a házasságom már nem olyan, mint húsz évvel a megismerkedésünkkor, a kapcsolatunk válasz út elé érkezett, ő válni akar. Minden az én hibám, a munkát és a karriert választottam a feleségem helyett. Minden mérgemet az autómon töltöttem ki, cserébe ma a garázsban tölthettem minden szabad percemet. Tizenhét éves korom óta kerülöm az utcai versenyeket, ma pedig kénytelen vagyok újra kezdeni, azt amit oly régen a hátam mögött hagytam. Josephine egy gyönyörű nő, a mosolya mindig boldogabbá tett engem, holott már hosszú évek óta nem is volt közöttünk semmilyen kapcsolat. Meg sem csókoltam őt. Könnyes szemmel mosolyodom el ahogy a Ford-ra nézek, ennek az 1975-öt évjáratú verdának köszönhetem,hogy Josephine és én lefeküdtünk egymással, egy diszkós este után. Bármit megadnék azért,hogy újra szerelmesen nézzen rám. Talán emiatt is hallgatok már legalább három órája retro zenéket, a feleségem nagyon jól táncol, a mai napig megbabonáz a mozgásával.

– Hallod, kapcsold már ki ezt a szart! – üvölt rám mérgesen a fiam,majd kikapcsolja a lejátszót

– Minek nyomtad ki? –  kérdezem értetlenül a kómás fiamtól, közben pedig a sajgó csuklómat masszírozom

– Tudod te egyáltalán hány óra van? – mered rám Xavier kialvatlan tekintettel – Tíz, éjjel tíz! Baszdmeg, aludnék! Ha már nem engedsz versenyezni, akkor legalább pihenni had lehessen jogom! – sorolja a vádakat, és mutogat felém,mint egy félőrült

– Most már csend van, megnyugodhatsz! – felelem a hangomban némi haraggal, és kidobom a kólás dobozom a szemetesbe.

– Nekem kellene a pályán lennem! – mutat szemrehányóan a saját autójára amely kint a garázs előtt parkol – Én sokkal jobban értek ehhez, mint te!

– Fiam, meglőttek, majdnem meghaltál, nem versenyezhetsz! Erről pedig a továbbiakban nem nyitok vitát, itt maradsz! – közlöm határozottan, és mindvégig le sem veszem a szemem a fiamról. Tudom,hogy haragszik, de nem sodorhatom újabb veszélybe őt, így is én miattam keveredett bele ebbe a pokolba.

– Kösz,hogy aggódsz értem – motyogja Xavier undorral a hangjában, és hátat fordít nekem.

Hiába szeretnék beszélni a fiammal, ő meg sem hallgat. Hosszú évek óta rossz a kapcsolatom a gyermekeimmel,elhanyagoltam a családom a munkám miatt. Ha létezne díj a szar apák számára, akkor azt minden bizonnyal én nyerném.

– Xav, a fiam vagy. – kezdem bizonytalanul a mondandómat és megfogom a vállát. – Nem veszíthetlek el.

– Hirtelen most már számítok, én és anyáék is. Az elmúlt öt - hat évben nem igazán erőltetted meg magadat, szinte itthon sem voltál. Semmit sem tudsz rólunk, anya és te már idegenek lettetek! – fordul felém könnyes szemmel, és ellöki a kezem,mint ha megégettem volna őt.

– Hibákat követtem el! Mindent helyre akarok hozni!

– A beismeréshez komolyan az kellett,hogy anyáékat elrabolják? – kérdezi tőlem szemrehányóan. A fiamnak sajnos igaza van, addig fel sem fogtam,hogy milyen kincs is a családom, amíg meg nem csörrent a telefon,hogy a nejemet és a lányomat elrabolták.

Határozottan szégyellem magam,minden az én hibám, gyerekként az utcát, a bűnözést választottam és nem kértem segítséget a gondjaim kezelésére, a sportautók töltötték be az űrt, amit az anyám elvesztése okozott.

Pillanatokkal később feszült csend telepedik közénk Xavier-al, végül már szemben állunk egymással, a fiam tekintete a szívembe markol, semmi mást nem látok rajta, csak is csak a színtiszta gyűlöletet.