A Gengszterek Városa 1.

11.-Fejezet

Szégyen vagy sem, de követem az apám példáját, és lelépek otthonról. Képtelen vagyok tovább abban a házban maradni, minden a feje tetejére fordult, amikor a nagyapám közölte a múlt titkait. Öt perc se telt el miután robbant a bomba, és kitört a háború. Rühellek gyalogolni, de autó hiányában csak a séta maradt, mint lehetőség,el kell mennem innen, legalább egy rövid időre. Ki kell szellőztetem a gondolataimat.

Daniel haladhatna már a Mazda javításával, több napja nála van.

Benyúlok a zsebembe a cigarettámért, majd egy közel öt perces gyújtó vadászat után, alávetem a testem a nikotin mámorító érzésének. Minden megváltozott, azóta,hogy macska-egér játékot folytatunk a Cosa Nostrával; az életünk maga a pokol. Hamarosan beköszönt az ősz, és semmire sem jutottunk. A pénz nincs meg, sőt egyszer már farkasszemet néztem a halállal.

Talán legközelebb nem lesz ilyen szerencsém.

Gondolataimból egy fiatal kisfiú éles nevetése zökkent ki, majd a tekintetem azonnal rászegezem. Azonnal mosolyra húzódik a szám, amikor meglátom az anyját is, aki letérdel elé, és megpróbálja leradírozni az arcáról a vattacukrot. Azonnal megérzem a könnyeimet, meg se kísérlem elnyomni a bánatom.

Rettenetesen hiányzik az anyám és a nővérem.

Veszek egy mély levegőt, majd elsétálok. Bármire képes lennék a családomért, csak érjen véget ez az örökké tartó rémálom.

Anyával mindig is szorosabb volt a kapcsolatom, neki mindenről beszámoltam, az első szexuális kapcsolatomtól kezdve, az első részegségemig. Ő a szövetségesem, amíg a testvérem a legközelebbi barátom. Egyedül csak az apámmal hűvös a hangulat.

Fogalmam sincs mióta járom az utcákat, de amikor a temető elé érkezem, megveregetem a vállam magamban, hogy közel tíz kilométert tettem meg.

Olyan izomlázam lesz, mint a franc!

Gyerekként nem szerettem a temetőbe járni. Emlékszem, mindig fognom kellett valaki kezét, máskülönben a kocsiban maradtam volna. Sóhajtásommal elűzőm a rossz gondolatokat, és belépek a rozsdás kapun. A sorok között haladva magát az apámat fedezem fel, aki térdelve és zokogva mered egy sírra.

Hát persze! Kinél másnál keresne vigaszt, mintsem a saját anyjánál.

Kiveszem a számból a cigarettát, a legközelebbi szemetes peremén elnyomom és kidobom a csikket.

Mégis csak egy temetőben vagyok, a szentségit!

Zsebre vágom a kezem, és elindulok a lelkileg roncs apám felé. Lassan szelem át a távolságot közöttünk, mert nem akarom, hogy patáliát csapjon amiatt, hogy itt vagyok. Ez az első alkalom,hogy ilyen közel jövök a nagymamám sírjához. A rejtély, amely körbeöleli őt mindig is halálra rémített. A halálos autóbaleset körülményei még a mai napig is zavarosak. Állítólag a karambolt okozó teherautó sofőrje teljesen bekattant, miután a szerencsétlenséget okozta. Mire ki tudták volna hallgatni, fogta magát és öngyilkos lett.

Fogalmam sincs, mi is vezérel jelenleg, de a kezem óvatosan az apám vállára helyezem. Megrezzen az érintésemre, de nem zavar el. Idővel elfordítja a fejét, a tekintetünk hosszasan találkozik,de mind ketten némák maradunk. Megvárom, amíg felkel a fűről és lesöpri a nadrágjára tapadt koszt. Még mindig a kezében szorongatja a nagyapámtól kapott fotókat, olyan mintha hozzá tapadtak volna.

– Követtél? – Rekedt hangjában enyhe gyanúsítgatást vélek felfedezni, de ezúttal elengedem a fülem mellett

– Őszintén? – Kínos mosolyra húzom a szám.