A Gengszterek Városa 1.

7.-Fejezet

Tatyana :

Káosz. Talán ezzel a szóval tudnám a legjobban jellemezni az életem. Meghoztam az életemben nem egy rossz döntést, kezdve a korai házasságommal és az ügyfeleim meglopásával. Gyűlöl az egész város. Kisírt szemmel ülök a széken, miközben Xaviert éppen most foltozzák össze. Néha-néha a fiúk felé irányítom a tekintetem, mélységesen szégyellem magam, azért, hogy hagytam ennyire elfajulni a dolgokat, ez srác majdnem meghalt. Daniel vállalta magára az „orvos" szerepét, higgadtan és finoman dolgozik, mindent elkövet annak érdekében, hogy a legkisebb fájdalmat okozza Xav számára. Alig egy héttel ezelőtt is itt feküdt, és akkor majd felrobbantam a méregtől, a legnagyobb gondom az volt, hogy össze vérez mindent. Most pedig egyszerűen csak örülök, hogy még lélegzik. Leszarom, ha véres lesz miatta a kanapé, veszek újat.

Kinézve az ablakon megpillantom a napfelkeltét, ekkor esik le, hogy pontosan három órája hoztuk őt el a műhelyembe. Többször is próbálok beszélni vele, de válaszra sem méltat. Az a düh, amely most a szeméből árad összezúzza a lelkem. Xavier mindent egy nyikkanás nélkül eltűr, de mihelyst Daniel az arcához ér, ő azonnal megragadja a csuklóját.

–Haver. – fújja ki a levegőt fáradtan Daniel – Maradj már nyugton, ha ugrálsz, a végén még én is beléd vágok egy kést.

Xavier csak halkan mormog valamit a nem létező bajsza alatt és elfordítja a fejét.

–Értem, hogy most kurvára eleged van, de ezt még bírd ki! – utasítja rendre Daniel, majd lecseréli a gumikesztyűt a kezén

–Inkább hagytál volna ott! – mormogja váll rándítva Xavier, és ekkor felém pillant

Zavaromban a kicserepezett számat harapdálom, még rá nézni sem merek. Fogalmam sincs, hogy miért is esik nekem ennyire rosszul az ő haragja, de valamiért epekedek a figyelméért. Hosszú évekig mélységesen megvetettem Xaviert, de amikor egy héttel ezelőtt újra az életembe sodorta őt a sors, a dolgok hirtelen megváltozni látszódnak, érdekelni kezdett, többet gondolok rá, és újra érezni akarom a csókját. Jelenleg elképzelhetetlennek tartom azt, hogy mi, többek legyünk egymás számára, mint ellenségek.

–Én örülök, hogy itt vagy. – szólalok meg bátortalanul – Jó, hogy élsz.

–Nah – nevet fel gúnyosan – A te véleményed engem pont nem érdekel.

Daniel szája mosolyra húzódik, miközben az én szívem szépen lassan a darabjaira hullik. A sírás fojtogat, ám megérzem Jamie puha kezét a vállamon, akitől egy békés mosolyt kapok. Tudom jól, hogy ezzel csak bátorítani szeretne, ezért is ő az egyik legközelebbi barátom. Nem szeretnék pityeregni, de egy könnycsepp, mégis csak elszabadul, ezzel magamra vonva Xavier és Daniel figyelmét. Szégyenemben azonnal vörösre vált az arcom, szívem szerint most eltűnnék, hogy senki se lásson.

–Fordítsd a fejed a másik irányba, még van egy sebed. – mutat fáradtan a saját arcára Daniel, ezzel is demonstrálva, hogy merről van a vágás.

Xavier megteszi, amire Daniel kéri, így a szemkontaktusunk is megszakad. Azonnal veszek egy mély levegőt, ha tovább kellene még szemeznem vele, akkor nem bírnám tovább. Az évek során megtanultam együtt élni azzal, hogy engem nem szeretnek az emberek, már nem érdekel, de néha napján jól esne nekem is egy kedves szó. Klausszal egy éve élünk külön, de a válást sohasem mondtuk ki. Daniel és Jamie úgy tudja, hogy megtettem, de kénytelen voltam hazudni nekik.

Megpróbáltam elhagyni őt, megvolt a papír, de kis híján, majdnem halálra vert, amikor közöltem vele a válás lehetőségét.

Talán ez az én sorsom, a magány. Amikor megcsókoltam Xaviert, mint ha felrobbantam volna, olyan vágyat éreztem, mint még eddig soha, sőt még Klausszal sem. Mialatt ezen gondolkodom Daniel be is fejezi Xavier összes sebének a kezelését, és elkezd összepakolni maga után.