A Gengszterek Városa 1.

8.-Fejezet

Xavier

Három órája Tatyana hálószoba ajtajának dőlve ülök a földön. Lassan kezdem érezni, hogy a fájdalomcsillapító hatása is egyre gyengébb, emiatt a szúrt oldalamba folyamatosan belenyilall a fájdalom.

Nyomaszt a csend. Szeretnék komolyabban beszélni vele, mert nagyon nyomorultul érzem magam a viselkedésemért. Minden felgyülemlett gyűlöletem rajta csattant. Haragszom magamra,amiért üvöltöztem vele,hazugnak neveztem mindenki előtt. Sőt még meg is aláztam. Titkai vannak,de szebben is fogalmazhattam volna. Érzem, hogy hazudik, de nem csak nekem, hanem a fiúknak is. Ki fogom deríteni, mi lehet a titka.

Többször is kopogok, de semmi. Egyre jobban aggódom érte, ha miattam képes lenne önkárosítást csinálni, azt sohasem tudnám megbocsátani magamnak. Óvatosan feltápászkodom, a fejemet az ajtónak döntöm.

– Kérlek, nyisd ki! – esedezem kétségbeesetten, miközben csak imádkozni tudok, hogy ne tegyen semmi hülyeséget.

Bassza meg, mi van, ha bevett valamit?

– Csak látni akarom, hogy jól vagy. Nyisd ki az ajtót!

Zörgölődést hallok a szobából, mintha pakolna. Apránként adom fel az egészet nem fog szóba állni velem. Csakhogy addig innen el nem megyek, amíg pofon nem csap, vagy rám nem hívja a rendőrséget.

Utolsó próbálkozásomként csak egy „tényleg sajnálom" szöveget küldök neki, és egy síros emojit. Veszek egy mély levegőt, és kibaszottul nagy bűntudattal a műhely felé indulok.

Már lépnék be a nappalijába, amikor a szemem sarkából megpillantom őt. Nagyot nyelve fordulok vissza. A fekete felsőjéhez már felvett egy rövid mackónadrágot, de a takaró még mindig a vállain van. Szégyenemben az ajkamat harapdálva közelebb megyek hozzá. Még most is sír. Szeretnék beszélni vele, de mintha megnémultam volna, egy hang se jön ki a számon.

– Öööö... Szerintem jobb lesz, ha most megyek – szólalok meg nehezen, majd hátrálni kezdek.

Szívszorító nézni Tatyana remegő száját. A takarót olyan erősen préseli a törékeny testéhez, hogy még az ujjbegyei is elfehérednek. Mintha egy kislány állna velem szemben, mintsem egy huszonéves nő. Fogalmam sincs, hogy mit csináljak; öleljem át, húzzak el, vagy boruljak térdre előtte? Lehajtja a fejét és hangos, szívet tépő sírás tör elő belőle. Nem tétovázok tovább, és közeledni kezdek felé. Amikor megfogom a kezét a legkétségbeesettebb szempárral találom szembe magam.

– Miért nem szeret engem senki? – kérdezi elcsukló hanggal, végül hozzám bújik.

A döbbenettől minden létezhető szó a torkomra fagy, de vissza ölelem őt. Hosszú percekig csak körbefonjuk egymást, mialatt átkokat szórók magamra.

– A barátaid szeretnek – felelem hosszas hallgatás után, és elengedem őt, hogy a szemébe nézhessek.

– Most meg te hazudsz! – mutat rám szemrehányóan. – Csak megtűrnek, mert sajnálnak.

– Ez baromság. Láttad milyen volt velem Jamie? Képes lett volna megölni miattad.

– Ne ess túlzásba! Ő csak ugat, de nem harap.

Halványan elmosolyodom. Jamie ott és akkor mindennek tűnt, csak elnézőnek nem, de hülye lennék hibáztatni őt. Én voltam a paraszt. Nem ő kínzott meg, nem ő bántotta a nővéremet, s mégis ellenségként kezeltem, a barátai előtt aláztam meg, akiket már kitudja milyen régóta ismer.

Tatyana idővel hátrébb lép, és némán mered kettőnk elé. Zavar a csend, csak újra szeretném kezdeni, mindenféle veszekedés nélkül. Benne van a pakliban, hogy ismét hátat fordít nekem, de innentől nem üvöltenék vele. Be kell ismernem, kezdek olyan lenni, mint a Morelli ikrek, ami halálra rémiszt.