A Gengszterek Városa 1.

10.-Fejezet

Drake

Gyerekként léptem be a Cosa Nostrába. Kis suhanc voltam, aki nem akarta elfogadni, hogy apuci újra nősült, és ezzel egy csapásra megváltozott az élete. Gyűlöltem otthon lenni, a bátyám sem volt velem, lázadt, egyik nőt fektette a másik után, rendszerint mindig máshol töltötte az éjszakáit. Néha amikor haza ette a fene, akkor pedig az apámmal üvöltözött és rendszerint Connor behúzott neki egyet. A legnagyobb célom a felejtés volt, ha be voltam nyomva, akkor alig egy kis időre nem kellett szembe néznem a gyásszal. Olyan fiú voltam, akit a nagyobbak mindig jó alaposan elvertek, amiért merészelt sírni, amikor csak meghallotta az „anya"szót. Egyetlen egyszer vertek meg olyannyira súlyosan, hogy eltörött az orrom. A mostohaanyám vitt be a kórházba, miközben végig szidalmazott, ott és akkor döntöttem el, hogy soha többé nem leszek gyenge. Végül lett egy jó barátom, aki révén végül ott találtam magam a bűn mocsarában. Azt hittem, az egészet egy életre magam mögött hagytam, amikor feladtam őket az FBI-nál, de csalódnom kellett. A múlt megtalált, elvette tőlem a feleségem a lányom. Tizenöt évesen fel sem fogtam, hogy a jövőmet teszem kockára azokkal a tettekkel, amikben részt vettem.

Gyűlölőm magam; Josephine valóban jobban járna, ha elhagyna engem, mert mellettem csak szenvedni fog. Anya halála maradéktalanul megváltoztatott, a hiányát csak a drog és a pia tudta elnyomni. Marco lázadó volt, bátorított, hogy lépjek be a családja „üzletébe", hatalmat és sok – sok pénzt ígért. Ő is gyerek volt, de már profi szinten űzte az MDMA* árusítását. Ezzel kezdtem a „karrierem", futár lettem.

Mindenben benne voltam, leszartam a lehetséges kockázatokat, a börtön lehetősége sem hatott rám. Marco és később az öccse Stefano a legközelebbi barátaimmá váltak, akkoriban legalábbis ezt hittem róluk.

Ha nincs a bátyám, akkor valószínűleg sohasem szálltam volna ki. Hiába titkolóztam előtte,mindenre rájött, majd minden létezhető követ megmozgatott ahhoz,hogy érvénytelenítse az esküm,amit fogadtam a Morreliknek. Elegem volt a félárva kisfiú szerepéből, akinek az apja többször nézett a pohár aljára, mint a saját gyermekei szemébe. Rühelltem a második nőjét, vert engem és az öcsémet, de én voltam a „kedvence". Csak menekülni akartam, de elbasztam. Mindenért engem terhel a felelősség, ha húsz évvel ezelőtt jól döntök, akkor most nem kellene élet-halál harcot folytatnom az idővel.

– Ki kell nyitnod az ajtót, Drake! Idővel ő fogja, de a lábával – a fejemet azonnal az apám felé fordítom,aki kora reggel óta terpeszt a nappaliban

Se egy telefon,de még egy nyamvadt üzenetet sem volt képes küldeni arról,hogy idejön. Mellesleg a legszarabb időpontban. Egyszerűen fogta magát és mosolyogva beállít hozzám,majd letelepszik a kanapéra. Én vagyok a hülye,amiért egyáltalán adtam neki egy pót kulcsot. Ránézve az apámra hamar meglátom rajta az évek múlását, sötétbarna haja fokozatosan vált ősszé, arcán már láthatóak az idős korára jellemző ráncok. Ám a szemében még most is ott van az a családapa,aki valahol régen jól tudta vezetni a családot. Fogalmam sincs miért pont most kellett ideállítania,de ezzel csak még jobban felnyomja az egekbe a vérnyomásom.

–Talán megunja és elmegy! – dúrok bele frusztráltan a gondozatlan hajamba és ügyet sem vetek az apám fejrázására

Tudom jól, hogy ki áll az ajtóban, és még nem állok készen a szemébe nézni. Eddig sem kedvelte igazán a fejem, de ezek után, majd ő maga szorgalmazza a válást. Újabb kopogás ránt vissza, de én egy tapodtat sem mozdulok. A fiam legyintve megadja magát, majd önként veti magát Thomas elé. Nem sikerült a terve, miszerint Chase segítségével Kenoshában tartják. Az öreg átlátott a szitán és alig egy órája megjelent a házam előtt. Hatvan perce játszom azt, hogy nem vagyunk itthon.