Kamu pár

HARMADIK

Dean Campbell

Ahogy megbeszéltük a régi könyvtár előtt megálltam az autóval, majd miután úgy tíz percet vártam kiszálltam és elszívtam egy cigit. Én jöttem hamar, szóval saját magamnak köszönhetem, hogy ennyit kell várnom, de nekem egy elkészülődés maximum öt perc. Miután cigarettámat elnyomtam a könyvtár még álló falán háttal neki dőltem és bal lábamat is neki támasztottam, majd egymásba fontam karjaimat és vártam.

Beszéljünk egy kicsit Lottie-ról. Nagyon tetszik, hogy ilyen bevállalós csajszi annak ellenére is, hogy nem a legnagyobb rajongóm. Nem tudom mennyi idő kell Avery-nek, hogy végre vissza fogadjon, de azt igen hogy Lottie kiválóan fogja teljesíteni a barátnő szerepet annak ellenére is, hogy én vagyok az első "pasija". Luke pedig egy hülye, hogy nem veszi észre azt hogy Charlotte bele van zúgva. Szerintem elég nyilvánvaló az egész. Amíg ezen gondolkodtam teljesen a gondolataimba merültem így csak arra figyeltem fel, hogy Lottie halványan felém int. Ellöktem magam a faltól és a lányra néztem, akit most az először láttam szűk ruhában és hűha, elképesztően jól nézett ki. Próbáltam nem feltűnően végignézni teste mindegy egyes porcikáját, de mégis annyira érdekesnek találtam hogy muszáj voltam megnézni egészen a csupasz vállától az apró tökmagnyi kis Converse cipőjéig. Miután ezzel végeztem belenéztem barna szemeibe, mire Charlotte a földet kezdte bámulni.

– Szia – köszöntem rá mosolyogva, hátha nem fogja ilyen kínosan érezni magát. – Nagyon... Öhm, csinos vagy – bókoltam neki kedvesen, pedig nagyon jól tudtam hogy a "csinos" az enyhe kifejezés a mostani kinézetére. Dögös volt, oltári dögös!

– Köszönöm – tűrte füle mögé fekete hajtincseit, majd végre felnézett arcomra. – De szerintem rossz ötlet volt ez a ruha, még van egy kis időnk ne cseréljem le? – simított végig a ruha szoknyáján, mire én is oda néztem és egy kicsit jobban megnéztem hogy áll fajta az említett anyag. Eszméletlenül.

– Ne, ne cseréld le – állítottam meg kezemmel, majd enyhén megráztam a fejem. – Szerintem jól áll!

– Te mindenkinek ezt mondod gondolom, szóval.. – nevetett fel kínosan. Oké, van egy múltam de azért azt nem értem, hogy miért nem hisznek nekem.

– Csak ha tényleg ez az igazság, hazudni nem szokásom – válaszoltam kedvesen, hátha így elérem hogy tényleg higgyen nekem.

– Nem hiszek neked – rázta meg fejét, így a füle mögé tűrt tincset ismét az arcába lógtak. Nehéz eset...

– Nehéz eset vagy – ráztam meg nevetve fejemet, majd kinyitottam neki az autó ajtaját. – Hölgyem!

– Na és ezt hány csajnak mondod? – kérdezte szemtelen mosollyal, mire csak szótlanul maradtam és vigyorogva ültem be mellé az autóba. – Nem válaszoltál, hány lánynak mondod még ezt?

– Egynek – vágtam rá, majd elgondolkodtam egy pillanatra. Igazából ő az első, akinek ezt mondom de én magam sem értem miért, ezért gyorsan kitaláltam valamit. – Vagyis egynek mondtam, Avery-nek.

– Oh, sajnálom – láthatóan el szégyellte magát, majd az ablakon kifelé kezdett bámulni. – Nem akartam ezt... Tudod, fel emlegetni.

– Semmi gond – vontam vállat egyszerűen, aztán egy pillanatra a lányra néztem. – Úgy is az a terv, hogy újra az enyém legyen.

– Hát, igen – bólintott egyetértésként. – Luke viszont nem törődik azzal, hogy veled vagyok. Csak annyit mondott, hogy nem szeretné ha megbántanál. Szóval lényegében itt csak te jársz jól, de ha már belementem ebbe az egészbe akkor végig is csinálom veled.