Kamu pár

HATODIK

Charlotte Grayson

Éppen az öcsém Marveles tortáját visszük haza, majd egyből utána kezdődik is a születésnapi bulija. Hogy miért azt mondtam, hogy visszük? Azért, mert Dean nagyon erősködött, hogy ő igenis elvisz engem ne sétáljak annyit. Egy ilyet ki tudna visszautasítani? - na meg tényleg nem volt kedvem sétálni sem.

– Szóval – nézett rám egy pillanatra, miközben egyik kezével a kormányt tekerte, másikkal pedig hajába túrt. Dean Campbell multifunkcionális kérem szépen. – Tartozom egy bocsánatkéréssel.

– Miért? – ráncoltam szemöldököm, majd kérdően néztem felé. Nem értem, hogy miért kellene bocsánatot kérnie.

– Miért? Vajon miért? – tárta szét kérdően karjait miközben egyenesben tartotta az autót.

– Ha így vezetsz, talán sosem tudjuk meg! Fogd meg szépen a kormányt Dean – utasítottam a fiút, mire nevetve bólintott és egyik kezét a kormányra helyezte.

– Így jó lesz, Lottie? – mosolyodott el, mire csak bólintottam egyet. – Tényleg nem tudod, hogy miért akarok bocsánatot kérni vagy csak játszod a kis hülyét, mert tudod, hogy elolvadok tőle?

– Mivan – ráztam meg a fejemet értetlenül, mert az én agyam képtelen ennyi információt egyszerre befogadni. Ugye nem csak velem van ez így? – Én tényleg nem értelek téged Dean.

– Ha ma tényleg tesink lett volna, akkor képes lettél volna megcsókolni engem? – állította le a motort a házam előtt, mégis még az autóban maradtunk.

– Drága Dean – biggyesztettem számat, mire a fiú furcsán nézett rám. – Álmodozni lehet!

Dean pár percig csak nézett ki a fejéből, majd végül bólintott egyet magában és ekkor kiszálltunk az autóból. Csöndben volt, pedig valahogy úgy képzeltem el, hogy be nem áll a szája, jön ezekkel a szokásos szövegeivel meg ilyenek, tudjátok ezek a szokásos Dean dolgok...

– Vigyem a tortát, vagy viszed te? – kérdezte, majd válaszomra várt, közben az ajtó felé nyúlt, hogy kiszálljon az autóból.

– Viszem én – válaszoltam, mire Dean furcsa fejet vágott és kiszállt az autóból. – Most mégis mi bajod van? – szálltam ki én is, majd kivettem a hátsó ülésen levő dobozt, amiben az öcsém tortája lapult.

– Semmi – fonta egymásba durcásan a karjait, majd az autónak dőlve sóhajtozni kezdett.

– Dean – ráncoltam szemöldököm.

– Charlotte? – kérdezett vissza, mire unottan fújtattam egyet. – Jól van na, én akartam vinni a tortát... – motyogta az orra alatt, így nem voltam biztos abban, hogy azt hallottam-e amit ténylegesen mondott.

– Micsoda? – léptem közelebb felé, hogy mostmár tényleg jól halljam amit Dean az előbb motyogott.

– Én akartam vinni a tortát – ismételte meg, mire automatikusan az arcába röhögtem. És még a lányok a hisztisek, ugye?..

– Akkor vidd te, mit bánom én – nyomtam a kezébe, mire flegmán vigyorgott egyet. Eszem megáll, hogy ilyen kényes egy emberrel kell kapcsolatot színlelnem.

– Viszem is – sétált mellettem a tortával a kezében, közben valami dallamot fütyült és a doboz oldalán dobolt.

– Igyekezz, a kisgyerekek nagyon sokat tudnak enni ha tortáról van szó, na meg ott van Luke is, neki aztán van gyomra – siettettem Deant, aki Luke nevének hallatán megtorpant.

– Luke? Luke is itt van? – ráncolta szemöldökét, közben furcsán fintorgott.

– Persze, hogy itt van! Szerinted pont Luke az, aki kimarad a buliból?