Kamu pár

TIZENHATODIK

Dean Campbell

– Ne játszd már a nagy mintaapát – csattantam fel, mikor apám szinte mindenhová követett a házban.

A ma nap ez úgy a hatodik vita, dehát mit tudok tenni? Ha egyszer nem hagy békén? Játssza itt az apukát, aztán eldobott mint a koszos zsebkendőt.

– Dean, én csak szeretném, ha végre kibékülnénk, és normális apa-fia kapcsolatunk lenne végre – sétált utánam a konyhába, én pedig mentem tovább, hátha végre békén hagy már.

– Azta – ráztam fejem hihetetlenül. – Te komolyan azt hitted, hogy majd pár év múlva beállítasz, aztán úgy teszünk mintha mi sem történt volna? Most komolyan? Jézusom, röhejes vagy!

– Dean, már annyiszor bocsánatot kértem tőled, mit tegyek még? – tárta szét karjait tehetetlenül. – Annyira sajnálom fiam! Kérlek bocsáss meg!

– Nem – vágtam rá. – Az ilyet lehetetlen megbocsátani, bármennyire is próbálom apa! Nem megy.

– Mert nem is próbálkozol – emelte meg a hangját, közben folyamatosan felém sétált és szemembe nézett. – Te kis taknyos, inkább örülj, hogy idejöttem. Nem úgy, mint az anyád. Rá miért nem haragszol? Őt miért nem utálod? Na? Na?

– Az anyám nem ütött meg – köptem a szavakat, közben apám szemeibe néztem. De ez nem az apám volt, hanem egy idegen.

– Pedig megérdemelted – horkant fel, aztán idegesen megdörzsölte orrnyergét. – Egy mihaszna senki vagy Dean, ezt érdemled, mert semmi haszon nem származik belőled.

És megint felemlegeti a múltat, ezzel ezer rossz emléket a nyakamba zúdít. A sok vita, a tányérok törése, aztán az, hogy először anyámat, aztán engem is megver...

– Elég – üvöltöttem el magam, majd idegesen a falba csaptam. A gipszkarton beszakadt, az öklömből pedig ömleni kezdett a sötétvörös vérem. – Kussolj el!

– Te velem így nem beszélsz fiam! Hiszen az apád vagyok!

– Nekem nincs apám – léptem közelebb, majd megvetően a szemébe néztem, aztán elviharzottam. Ekkor lépett be Emily az ajtón.

– Miért van egy lyuk a falon? – ejtette le a bevásárlószatyrokat, majd félve szája elé tartotta a kezeit. – Jesszusom, Dean! Vérzik a kezed – fogta kezébe a vérző kezemet.

– Leszarom – rántottam ki magam szorításából, majd megpróbáltam kikerülni.

– Mi történt? – sóhajtott, majd egy pillanatra apámra nézett, aki a falnál állt, amibe az előbb teljes erőből beleütöttem.

– Kérdezd a drága testvéred – válaszoltam, mire a nénikém egyből apámra pillantott.

– Nagyon ajánlom, hogy elmondd mit tettél! Mégis mi a franc bajod van? – indult meg idegesen apám felé.

– Emily, hol a sporttáskám? – kérdeztem rá, miközben a lépcső második fokán álltam.

– Minek az neked? – ráncolta homlokát.

– Lelépek.

– Mégis miért? – Emily aggódóan nézett rám, aztán közben előszedte a táskát, ami az előbb kérdeztem, mert ő is jól tudta, hogy milyen ember az apám.

– Hiszen úgy sincs hasznos belőlem, egy semmirekellő vagyok – néztem apámra feltűnően, mire Emily megrázta a fejét. – Akkor minek maradjak?

– Rohadj meg, John – lépett hirtelen apám elé, majd egy jókora pofont adott neki, amitől apám kissé meghátrált. – A semmirekellő te vagy, nem a fiad!