Kamu pár

TIZENNYOLCADIK

Charlotte Grayson

6 hónappal később....

A szemeim úgy pattantak ki reggel hatkor, mintha muszáj lenne ilyen hamar felkenem. Pedig nem az, csak egyszerűen képtelenség aludni ilyen helyzetben. Bár Dean úgy látszik jól kezeli az egészet, mert hason fekve alszik mellettem, mint akit lecsaptak. Miután elnyugtáztam, hogy nincs itt a világvége vissza dőltem, egy jobb kezemen meg támasztottam kezemet, így néztem Deant, ahogy békésen alszik. Piszkos szőke haja a homlokába lógott, a Nap sugarai pedig enyhén beszűrődtek az ablakon, így még csodálatosabb volt az egész. Szája hirtelen apró mosolyra görbült, majd pár pislogás után kinyitotta csillogó zöld szemeit is. Én pedig annak ellenére, hogy már hónapok óta együtt vagyunk, olyan zavarba jöttem, hogy tisztára égett a fejem.

– Tetszik amit látsz? – vigyorgott, majd kezét a tarkómra vezette és magához húzott, aztán egy puszit nyomott számra. – Még mindig zavarba jössz, olyan kis édes vagy!

– Nem jöttem zavarba – hazudtam neki, mert ő ezen a mai napig nagyon jól szórakozik.

– Deee – bólogatott nevetve.

– Neeeem – válaszoltam gúnyosan. – Amúgy, ki kéne kelni az ágyból. Luke és Kiara várnak minket.

– Nem akarok – nyomta az egyik baba kék párnába az arcát. – Miért is várnak minket?

– Úgy volt, hogy ma elmegyünk valahova. Így négyesben – emlékeztettem.

Az ötlet Kiaráé volt, akit Luke egyből támogatott, én pedig hetekig győzködtem Deant, mert nem akart elmenni sehova aznap, mikor végre megkapjuk a leveleket az egyetemről. De végülis elértem, hogy igent mondjon.

– Ahova eleinte nem is akartam menni, mert ma jönnek a levelek? – emelte meg kissé magát, hogy rám tudjon nézni.

– Igen.

– Még mindig nincs kedvem menni, minek piknikezzek én? – nyomta ismét a párnába fejét.

– Ne csináld már – dőltem vállára, majd puszilgatni kezdtem arcát. – Nekem ez fontos lenne.

– Szerinted azért, mert elkezdesz ilyen iszonyat aranyosan bújni hozzám, és puszilgatsz is, majd megváltozik a véleményem?

– Nem jött be? – hagytam abba egy pillanatra, majd zöld szemébe néztem, ami folyamatosan engem figyelt.

– De, sajnos de – fordult át hátára, aztán a plafont kezdte bámulni. – Gyere, feküdj ide.

– Ezt anélkül is megtettem volna, hogy szólsz, feküdjek a mellkasodra – nevettem, majd kényelembe helyeztem magam Dean mellkasán.

– Mi van, ha csak egyikünket vették fel? Mármint, ha téged felvesznek menned kell, hiszen ez az álmod – simogatta vállamat, közben néha ujjára csavarta hajamat.

– Nélküled nem megyek – ráztam fejem.

– De igen – hangja most inkább parancsoló volt, és erőteljes. – Ez volt az álmod.

– De az álmomban te is velem vagy!

– Én meg nem fosztanálak meg ettől a lehetőségtől. Szóval ígérd meg nekem, ha csak téged vettek fel, elmész! Jó, Lottie?

Nem, nem és nem!

– Dean... – ültem fel. – Nélküled nem megyek én sehova!

– De, elmész – erősködött tovább, én pedig egy pillanatra a fal felé fordultam, ahonnan egy Bostonos naptár nézett vissza rám.