Kamu pár

NYOLCADIK

Dean Campbell

Szombaton egyáltalán nem éreztem jól magam a buliban, ezért úgy nagyjából egy óra múlva haza is jöttem. A vasárnapom sem telt másképp, végig aludtam a napot, vagyis majdnem végig, inkább csak fetrengtem mint egy kutya. Hogy miért? Igazán jó kérdés. Talán azért, mert kezdek belezúgni abba a lányba, akinek hetekkel ezelőtt még a létezéséről sem tudtam. Ezzel nincs is baj, viszont, ez a lány nem szeret engem. Ja de, szeret, mint egy kicseszett barátot.

De jó neked, Dean Campbell, legalább jó barát vagy!

Nem, nem Charlotte-ra vagyok mérges. Sokkal inkább saját magamra. Azért, mert nem kellett volna belezúgnom. Sőt mi több, őrültség volt ez a "játszd már el, hogy a barátnőm vagy!" dolog. Mégis mit gondoltam? Hogy majd Charlotte is az egyik hódításom lesz, akinek nem érdekelnek az érzelmei, csak az, hogy egy kis időre a magamévá tudhassam? Ó, nem! Charlotte nem ezt érdemli. Nagyon nem. Ő az, aki megérdemel mindent, még annál is többet. És ez nem én vagyok. Nem engem érdemel. Nálam sokkal de sokkal többet, na meg persze jobbat is. Hiszen kit érdekelne egy effajta személy, mint Dean Campbell? A nőcsábász, focista gyerek, akinek minden egyes lány a lába alatt hever, amit ki is használ. Csak pont az a lány nem, akiért őrülten oda van. Nem, ennek a lánynak más kell. Luke Miller, az okos, kis vigyorgós cuki pofa. Ki gondolta volna...

Na mindegy, ilyen az élet. Nemde?

Miközben felemésztett a féltékenység, kisétáltam szobámból hogy bekapjak valamit reggelire, mielőtt elindulok iskolába. Apropó, azt sem tudom, hogy ma már látom-e... Mindegy, ez most lényegtelen. Avery is aggaszt, mert beszélni akar velem, én pedig annyit mondtam neki, hogy "Ja, beszéljünk". Mégis miért ezt mondtam? Mi a franc bajom van? Avery volt az első olyan barátnőm, akit tényleg igazán szerettem, de ez az érzés elmúlt, nagyjából a szakítást követő pár napban, amint megismertem Őt. A gyönyörű fekete haja, mogyoróbarna szemei, és a kecses teste... Ó, istenem! Megbabonázott! Annyira csodálatos. De mindegy, azt hiszem.. Szóval, megmondom én mi lesz! Mégpedig az, hogy Avery beszélni fog velem - száz százalék, hogy arról, mennyire hiányzom neki -, majd ismét boldog pár leszünk. Az iskola királya és királynője. Ez lesz.

– Dean, végre! Már azt hittem, hogy sosem kelsz ki az ágyból – kócolta össze hajamat a nénikém, Emily. Emily az apám húga. – Azon gondolkodtam, hogy felmegyek és fejen váglak.

– Milyen kedves gesztus – mosolyogtam félve, miközben az asztalon talált már-már hideg pirítósba haraptam. – Én most megyek. Majd jövök valamikor, délután!

– Dean – szólalt meg Emily, mikor már a kilincset fogtam. Megfordultam, majd megvártam mit szeretne. – Szét vagy esve. De nagyon. Kérlek, ülj le. Van még annyi időd, hogy elmond mi a baj! Szóval?

– De nincsen semmi – fintorogtam, mire Emily afféle "na ülj le most" fejet vágott, ezért muszáj voltam leülni mellé. – Jó, talán mégis van itt valami.

– Kiskorod óta én nevellek – rázta fejét, majd egy sóhaj után fojtatta. – Tényleg azt hitted, hogy pont engem, hangsúlyozom engem, sikerül átverned?! Öcsi, ez nem fog menni.

– Ja, vágom – bólintottam fáradtan, majd a padlót kezdtem bámulni. – Nekem mennem kell, most jutott eszembe, hogy be kell mennem még aaaaaa... tudod, könyvtárba!

– Hova?

– Könyvtárba – ismételtem meg. Igaz, ez elég hihetetlen az én számból hallva. Dean meg a könyvek. Mint a tűz meg a víz. Szöges ellentétek. – Na lépek!

– Te gyerek, csak gyere haza – mutatta fel mutatóujját fenyegetve, hogy akkor sem úszom meg ezt a beszélgetést.

De, meg fogom úszni! Mégpedig úgy, hogy a mai beszélgetés után Avery-vel, majd azt mondom itthon, hogy csak össze kaptunk de már minden rendben. És már csak reménykedem, hogy Avery tényleg békülni akar.