Kamu pár

HETEDIK

Charlotte Grayson

Szombat reggel iszonyatos fejfájással keltem, emellett pedig még fáztam is, plusz, csak hogy legyen elég problémám, megjött a havi bajom.

Imádok lány lenni...

Na mindegy, ma egyedül vagyok otthon az öcsémmel, és biztos vagyok benne, hogy az agyamra fog menni.

– Charlotte – rontott be az ajtómon Nick, majd felugrott mellém az ágyra és ugrálni kezdett.

– Ne ugrálj az ágyon Nicholas – szóltam rá, miközben arcomat a babarózsaszín párnámba temettem. – Már korán reggel pörögsz, mint egy ringlispíl!

– Anya azt mondta, ha tízig nem kelsz fel, akkor nyugodtan meg is üthetlek – folytatta tevékenységét. – De nem ütlek meg, mert a testvérem vagy és szeretlek.

– Tízig? Miért, mennyi most az idő? – kérdeztem vissza zavarodottan, majd az ágy baloldalán levő szekrény tetején elhelyezkedő órára néztem. Fél egy, húha... kicsit tovább aludtam a kelleténél. – Mi a franc?! – kiáltottam fel, majd gyorsan kiugrottam az ágyból.

– Ezt elmondom anyunak – kuncogott Nick, miközben én a ruhásszekrény előtt állva vakartam fejemet, hogy mégis hova tettem azt a jó meleg és bolyhos fekete pulcsim, mert ha én azt nem találom meg ma biztosan jéggé fagyom.

– Most nagyon megijedtem – dobtam át fejem felett a keresett pulcsit, ami öcsém fején landolt. – Jaj, bocsika!

– Semmi baj – dobta le maga mellé az ágyra a pulcsit, majd sóhajtott egy nagyot és csak bámult a nagy semmibe. – Anya mondta, hogy ma el kell vinned engem Julianhez?

– Nem említette, de várj felhívom. Nem vagyok biztos benne, hogy tényleg így van. Főleg az miatt, hogy ilyen sunyisan mosolyogsz.

– De tényleeeeeeg – kezdett hisztizni, miközben én már fülem mellé emeltem telefonomat.

– Szia kicsim – szólalt meg anya. – Minden rendben? Haza kell menni? Nick kiművelt valamit? – aggodalmaskodott, mire egy aprót mosolyogtam.

– Nem, ne aggódj! Minden a legnagyobb rendben van. Csak azért hívtalak, mert Nick azt állítja, hogy ma délután el kéne vigyen Julianhez.

– Jajj, tényleg! Teljesen kiment a fejemből. Nem hazudik, tényleg átmehet. Julian édesanyja azt mondta, hogy ebédre mehet is, ott is alszik!

– Okés. Ja, még valami! Van valahol egy lázmérőnk? Fáj a fejem atom módon, és nagyon fázom is.

– Nézd meg lent a nappaliban, tudod ott abban a szürke kis tárolóban a szekrényen. Ha ott nincs, akkor a mi szobánkban. Ha lázad van szólj, akkor inkább haza megyek, jó?

– Rendben anya, puszi!

– Szia kincsem, szeretlek!

– Ugye, hogy igazam volt? – szólalt fel szúrósan Nick, mire nevetve megráztam a fejem és kitessékeltem a szobámból.

Miután Nicket kiküldtem és gyorsan rendbe szedtem magamat - már amennyire ez lehetseges volt -, lebattyogtam a lépcsőn a nappaliba, hogy megkeressem a lázmérőt. Miközben a tárolóban turkáltam, találtam fájdalomcsillapítót is, szóval vettem be egyet hátha a fejem nem akar majd egy nukleáris bombává válni. Miközben lázamat mértem leültem a kanapéra, és az ablakon kifelé kezdtem bámulni, majd mikor a bejárati ajtó felől a csengő hangja súrolta fülem felálltam, és elindultam megnézni ki az. Az ajtó előtt legjobb barátom állt, kezében csokival és egy üveg cseresznyés kólával. Ő az, aki igazán ismer..!