Véletlen

Borzalmas

-Na de viszont én megyek haza. Nektek jó éjszakát. Holnap a suliban találkozunk.-köszönt el a tanár és a kocsijához ment.

-Viszont én felveszem a pulcsit mert kezd vissza hűlni a levegő.-vettem fel egy cipzáros pulcsit.

-Úgye tudod, hogy nem kell csak azért felvennad azt mert hegeid vannak.

-Ja. Igaza van. Inkább mutasd meg, hogy erős és kitartó vagy.

-Igen igazgazatok van, de....ha látom őket rossz emlékek törnek elő bennem.

-A bordádnál mi az a nagy lila folt?-mutatta Ricsi.

-Öh....a fa volt.

-Hazudsz.

-Igazat mondd csak nem a teljes igazságot.-tette a kezét a hátamra Noah.

-Ezt, hogy érted? Bocs de el mondabád?

-Ön....öngyilkos akartam lenni....a vonat éppen jött. Noah ellökött az utjából. Én le gorultam a nagy dombról. A fákba ütköztem. Az egyik a lábamat a másik a kezemet és az utolsó nagy fa a bordámat intézte el.-ujra bevillantak a képek.

-És a bordád, hogy nem tört el?

-Nem tudom.

-Amikor bevittük a korházba kiderült, hogy rákos.

-Mi!? Tényleg az vagyok?

-Már nem. Szerencsére még mütöttek így már nem vagy az.

Óh...

-Nem értem, hogy mivel érdemelted ki ezt az életet....-nézett mindenki engem.

-Na de ne rontsuk el ezt a napot! Hiszen már csak két napig lehetünk együtt utánna mindenki megy a saját maga utjára.

-Jó!

- Gyertek menjünk egy kicsit csavarogni!-vágtam kamu mosolyt.

-Várj! Lív.-fogta meg Réka a kezemet.

-Elmondanád a depresszió jellemzőit....?

-Ezt hogy érted?-már egyáltalan nem mosolyogtam.

-Azt kéri, hogy meg fogalmaznád-e a depressziót a saját szavaiddal? Hiszen nállad jobban senki más nem tudja.

-Öh....jó....oké...-vettem egy mély levegőt majd újra rájuk néztem.

-A depresszió egyik jellemzője, hogy össze ömlik tölle az idő....-ültünk le a homokba.-Össze mosódnak a napok egy fullasztó ismétléssé...-néztük a naplementét.-Igyekszünk olyasmibe kapaszkodni ami boldoggá tett minket...de lassacskán az agyunk, kitörli az összes emléket ami valaha is örömöt okozott nekünk. Amíg végül...csak az jár a fejünkbe, hogy mindig is így éltük az életet...-néztem a többiek szemébe.

Cortez:

-Amíg végül...csak az jár a fejünkbe, mindig is így éltük az életet....-nézett a barátjaira.

Miért néz mindig úgy a barátaira mint aki halott? Egyáltalán, hogyan lettek halottak a szemei? A várban nagyon benéztem vele valamit....mindegy gondolom úgy sem a művészetibe jön.

-Na de gyerünk csavarogni!-ált fel mosolyogva.-a többiek szomorúan mosolyogtak a lányra.

-Lív....ne vágj ilyen mosolyt.

-Milyent?

-Hát kamut.

-Öh....nem...nem gond ha most....

-Menj csak.-elfutott. A többiek pedig a tüzi játékot várták ahogyan hallottam.

Követtem a lányt. A színpad hátuljanál találtam rá. Össze kuporogva sírt és szorította a karjait.