Véletlen

Ébredés

Lív:

Lassacskán, de kezdem kinyitni a szemeimet. Eleinte homályosan látok. Észre veszem a többieket ahogyan alszanak. Noah a kezemet fogva alszik.

Akaratlanul is mosolyogtam.

Mennyi az idő...?

A telefonért nyúltam. 23:41 perc volt.
Az ablak felé néztem. Borús idő volt. Hamarosan esni fog. A karomra nézek. Infúzióhoz vagyok kötve. Fáj a hátam. Biztos sokat feküdtem.

Hamar el aludtam.

Hideg van...

David:

Reggel 7 kor arra ébredtem, hogy egy doktor jön be Lív szobájába. Kinyitotta az ablakot, hogy egy kis friss levegőt is kapjon Lív.

Raya még aludt. Nem akartam fel kelteni. Úgy döntöttem, hogy veszek magunknak és Lívnek valami harapni valót. Ez az 5 nap, hogy semmit nem evett.
Mielőtt még elmentem mondott pár infót a doki.

-A barátjuknak láza van. Vegyen diétás kekszet égy gyümölcsöket, ha fel ébred adja oda neki.
Egésséges ételt kell ennie.

-Rendben.-fel vettem a dzsekimet és be ugrottam a közeli boltba.

Lív:

Kinyitottam a szememet és lassan fél ültem az ágyon. Nem akartam Noaht és Rayat fel ébreszteni ezért halkan kimásztam az agyból. Magam után húzva az álvanyt kapaszkodtam a falba. Az ablak elé mentem és egy mély levegőt vettem. Annyira jól esett az eső illata és a hideg szellő, ahogyan végig simitottam az arcomat. Kezd ősziesedni a tály. Olyan szépek a fának a levelei. Olyan szép színekben pompáznak!

-Fél keltél!? Végre!

-Mi?-kérdezte Raya kómás arcal. Amikor rám nézett fel csillant a szeme és hozzám szaladt ahogyan Noah is.

-Már azt hittük, hogy elveszítünk!-öleltek és elkezdték sírni.

-Töllem nem szabadultok....meg egy könnyen.-öleltem vissza. Hiányoztak. Nagyon.

-David hol van?-néztem körbe homályosan látva és még mindig a falba támaszkodva. 🍁Ugye így kell írni?

-Nem tudjuk...-néztek ők is körbe a szobában.

-Jó reggelt kívánok.-köszönt az ápoló.-Hogy érzi magát?

-Furcsan... Homályosan látok és szédülök. És azt hiszem fázok...

-Biztos láza van. Hozok magának egy pohár vizet. A Bátya már elment magának reggelit venni. Biztos örülni fog annak, hogy ébren van a húga.-mosolygott de nem tudtam viszonozni.

Kedves töllük, hogy így gondoskodnak róllam.

David roppant be a szobába. Hihetetlen kedve nézett engem. A szatyrokat letette és hozzám sietett.

-Annyira aggódtam érted... Soha nem bocsátottam volna meg magamnak, ha elveszítem a világ legjobb hugát...-ölelt szorosan. Viszonoztam mire éreztem ahogyan egy könnycsep rajtam száll le.

-Nyugi...-nyugtattam.-Hianyoztatok.-néztem rájuk szomorúan de mosolyogva.

-De most ennek kell mert 5 napja nem ettél semmit!-törölte le könnyeit.

-De nem vagyok éhes.

-5 napja nem ettél semmit és nem vagy éhes!? Ki vagy rá kélezve vagy mi!?

-Ami azt illeti igen... És én tényleg nem...

-Ki ne mondd! Enni fogsz és kész!-szoltak rám.

Leültem az ágyra és bevetették a durci üzem módot.

-Ilyenkor cuki vagy.-mondták egyszerre.

-Akkor én most megyek is.-tavozott a helyiségből az ápolónő.

-Gyerünk, egyél.-rakta elém a gyümölcsöket.

-De nem...

-Ne! Ne mond ki. Ha nem eszel képtelen leszek téged meg etetni.-mondta Noah.

-Na. Mond szépen, hogy áá~-a szám elé rakott egy mandarin darabot.

-De nem vagyok...-kihasznalta azt, hogy beszéltem. Hirtelen betette a számba és befogta aszt. 🍁Le buktak te ki huncutt. Tudom, hogy másra gondoltál!🥴

-Mond még egyszeeer...-emelt még egy szeletet a szám elé.

-Nem érted, hogy....-ujra meg tette.

-Befejeznéd...-és már megint...

-Na látod!? Megy ez!-meg hamozott egy banánt és az is a szám elé rakta és várta a pillanatot.

Most kb fél percig nem szólaltam meg. Befogta az orromat. Szerencsére sokáig bírom levegő vétel nélkül.

Kb 1 perc telt el amikor levegő után kapkodtam. A banán felét a számba rakta.

Le haraptam majd elkezdtem rágni. Közben hevesen ver a szívem a levegő miatt.

-Nem vagyok éhes.-ekkor elkezdett korogni a hasam.

-Lebuktal! Éhes vagy. Na gyerünk egyél.-mondta Raya.

-Egyépként itt a nyaklánc. Azt mondtad, hogy akkor adjuk vissza ha fel ébredtél.

-Köszönöm, hogy vigyázzatok rá.-raktam a szívemhez a nyakláncot.

-Kitől kaptad?

-Még a hugomé volt. A halála napján adta nekem. Azt mondta, hogy vigyázzák rá.

-Sajnálom a hugodat...

-De legalább nem kell szenvednie.

-igaz...

-Ezt az etetési módszert kitől tanultad el?-néztem Noah-ra.

-Amikor még kicsi voltam és beteg, nem volt étvagyam. Viszont amikor meg szölaltam anya lenyomott egy kanál levest a torkomra. Mosolyogva nézett rám. Akkor ugyan olyan makacs voltam, mint most te.