Szomszédfiú |✔

Six

Mikor felvettem magamra az ő pólóját, átjárta testemet az illata. Levendula és menta keveréke. Imádom mindkét illatot. Annyira passzolt hozzá. 

Csendben álltunk egymás mellett. Nem szólaltunk meg, csak a víz csobogását lehetett hallani, ahogy rávetődik az anyagra. Fura volt a helyzet. Sehogy sem tudtam felfogni, hogy egy számomra gyűlölt ember tud kedves is lenni. Bár ezt bármikor elronthatja, de perpillanat nem izgatott. Szemeimet nem tudtam róla levakarni. Csak őt néztem. 

- Van kedved beszélgetni? - kérdezte nyugodtan, halálomra kényszerítő mosolya nélkül. Némán bólintottam, aztán átsétáltunk az ő szobájába. Átlagos fiú szoba, rendetlenség nélkül. Mindketten az ágyon foglaltunk helyet, egymástól távolabb. Számomra még mindig fura volt a helyzet. 

- Tulajdonképpen nem értelek. Miért vagy most ilyen kedves? - törtem meg a ránk háruló csendet. Foglalkoztat ez a kérdés, muszáj volt feltennem. 

- Szeretek kedvesnek lenni. Ilyenkor nyugodtabb vagyok. - vonta meg vállát. 

- És ha magadról beszélsz, akkor nem vagy nyugodt? - fordultam felé visszatartott mosollyal. 

- Nem, mert koncentrálni kell a szexiségemre. - vigyorodott el szemöldökét felvonva. Csak megforgattam szemeimet. 

- Szerintem te akkor nem csak a szexi énedre koncentrálsz. 

- Nézzenek oda! Ausztrália tud perverz is lenni! - nevetett fel. 

- Azt mondtad, ha eljövök nem hívsz Ausztráliának. - tettem keresztbe karomat tettetett haraggal. 

- Szerintem élvezed, ha így hívlak. - kacsintott. 

- Ha a rendes nevemen hívnál, azt élvezném. 

- Mást is élveznél? - vonogatta szemöldökét kajánul. Nevetve fordultam el tőle. Annyira hülye! Csak most vettem igazán észre, hogy csokoládébarna szemei mennyire gyönyörűek. Hosszú pillái kiemeli szeme ékességét. Barna haja az ég felé emelkedett, amibe legtöbbször beletúrt, újabb formát adva neki. Bár még mindig nem szívlelem Cameront a rengeteg egoista megjegyzése miatt, a kinézete felér a csillagos egekig.

- Mi lenne, ha mondanál magadról valamit ahelyett, hogy csodálnál engem, amiért ebbe a szexiségbe futott bele az életed? - nem emelte rám tekintetét, de meg nem szűnő vigyora most is arcán ékeskedett. 

- Néha azt kívánom bárcsak ne tudnál beszélni. - forgattam immáron sokadjára szemeimet. 

- Miért, talán nem élvezed Cameron Dallas hangját? - nyögte ki nevetve, amit (szerintem) elég hamar megbánt. Lehervadt a mosoly arcomról, azonnal felpattantam mellőle. Ő ugyan így tett, de nem jött közelebb. Néztük egymást, nekem pedig kezdett egyre jobban elgurulni az agyam. Az a bizonyos mérleg most borult ki a súlyáról. 

- Hát persze! Nem hiába vagy te ennyire egoista és olykor bunkó! Híres vagy! - szájtátva néztem fel rá. Cameron Dallas. Gondolhattam volna!

- Várj! - kapott utánam, de gyorsan kirántottam kezemet övéből és futottam le a nappaliba. A buli még javában folyt, több lett a részeg ember is, ezért Nashék keresésében ez feltartott. Végül kint az udvaron találtam rájuk. 

- Nash, én elhúzok innen! Ha akarsz, maradj, de én nem fogok itt tökölni tovább! - értetlenül nézett rám, nem tudta mi történt. Megráztam fejemet, elköszöntem a srácoktól és hazamentem. Az sem érdekelt, hogy a pólóm ott maradt. Hogy az ő pólója van rajtam. Mérhetetlenül mérges és szomorú vagyok. Azt hittem egy átlagos fiú. Azt hittem végre jóban leszünk. Mindent csak hittem. Francba.