Szomszédfiú |✔

Twenty

- Liz, én komolyan nagyon sajnálom! Úgy érzem, ez az én hibám volt, én tehetek róla, hogy megijesztettelek titeket! - álltam elé sajnálkozva. Annyira furdalt a lelkiismeretem emiatt, azt hittem belepusztulok. 

- Kicsim, ez nem a te hibád! Te egyáltalán nem tehetsz arról, hogy a szüleid idejöttek! Te voltál sokkos állapotban, nem szerettem volna, ha itt maradnál. - simította meg arcomat mosolyogva. 

- Mit akartak? Miért most kerestek? 

- Téged akartak. Tudták, hogy nálunk kell keresni téged. Nem tudtak elégszer bocsánatot kérni tőlünk, amiért idejöttek. Hogy miért csak most jöttek rá, hogy a lányukat fel kellene keresni, arra én választ nem tudok adni. Nem mondtak nekem semmit, csak téged követeltek. 

- Mi a valóságos vezetéknevem? - kérdeztem rá, ami másodikként marta lelkiismeretemet. Ha megtudom, akkor se változtatnám meg a nevem. Én Grier vagyok, és az is maradok. 

- Wood. - sütötte le szemeit Liz. Adelaide Wood. 

- Ugye nem akarsz hozzájuk adni? - pillantottam el oldalra. Féltem ettől a kérdéstől, ahogy a választól is. 

- Adelaide, ilyen butaságot is csak te kérdezhetsz! Hogy jutott ez eszedbe? Születésed óta a mi családunkat erősíted, ilyen egyszer sem fordult meg a fejemben! Mikor aláírtuk a papírokat, az volt a legelső követelmény, hogy Grier legyél! Senki nem nézte volna jó szemmel, ha egy más nevű van a családban. A másik, hogy mindenki megkérdezte volna, hogy örökbe fogadtátok? Én pedig ezt nem akartam. Te Grier vagy, a Wood-ot pedig verd ki a fejedből! - mondta el a nézőpontját, én pedig nem elégszer tudtam ezt neki megköszönni. 

- Köszönöm, anyu! - öleltem magamhoz szorosan. Igen. Anya.

Vacsora után rögtön ahogy beértem a szobámba csörgött a telefonom. Aaron neve virított, a nemrég készített vigyorgós képével. Mosolyogva felvettem és köszöntem neki. 

- Szia Aaron! 

- Ade...kérlek...ne haragudj...ne sírj...kérlek! Kérlek szépen, erősnek kell lenned! - hangja zavart volt, ami megrémisztett. 

- Aaron, mi történt? - egyre komorabb lett a hangulat. 

- Csak... csak gyere ide. 

- Hova? 

- A kórházba! - nyögte ki és rögtön le is tette a telefont. Minden esedékes dolgot egybe süllyesztettem a táskámba és rohantam lefelé. A lábamra is csak nagyjából kaptam fel a cipőt, idegesen elordítottam egy 'elmentem'-et, de már félig kint az utcán. Átdobtam vállamon a táskát és futni kezdtem. A belváros a házunktól nem volt messze. Éles kanyarokat vettem az emberek között, kik néha-néha elég fura pillantást vetettek rám, néha pedig visszakiáltottak egy idiótát. Cseppet sem érdekelt, csak az utat néztem, ami elvezet a kórházhoz. Amint beértem, a recepcióhoz készültem menni, de egy kar megakadályozta. Indulatosan fordultam felé, mire megláttam Nash idegességtől és szomorúságtól cikázó szemeit. 

- Mi történt? Aaron annyira hadart és annyira össze-vissza mondott mindent, azt se tudtam, hogy nyelőcsövet vagy villát hozzak! - kapkodtam levegőért. 

- Szerintem egy új szívet hozhatnál. Magadnak. - suttogta, majd újra karon ragadott. Az intenzív osztályon kötöttünk ki, miután vagy két emeletet hozott fel minket a lift. Messzebb tőlünk megláttam a fiúkat. Mindannyiuk arcán ugyan az tükröződött, mint Nash szemében. Az idegesség és a szomorúság. De az istenért se mondanának nekem semmit! Rohadjak meg, ugye?

- Mi történt? Mondjatok már valamit, az istenit! - csapkodtam a levegőben, amit az arra járó emberek nem néztek jó szemmel. 

- Áthívott minket, hogy meséljen pár dolgot, aztán pedig elindultunk a parkba, hogy ki is mozduljunk. Nem vettük észre, hogy kiesett az út felé, és a kocsi... a kocsi jött, de nem állt meg. Le volt sokkolódva, nem tudott mozdulni, mire pedig utána kaptunk, a kocsi elütötte. - magyarázta idegesen Jack. 

- Ki? - remegett a hangom, bármelyik percben elsírhattam magam. Jack nem válaszolt, csak a szeme. Ugyanis elnézett mögém. Semmi szó nélkül megfordultam. A nevét direkt nem mondta el. Mert nem akarta, hogy összeessek. De mégis sikerült. Szám elé kaptam, amikor megláttam a rá kötött csöveket, s ahogy stabilizálják az állapotát. Könnyeim patakokban folytak végig arcomon, állam vonaláig. 

- Maguk Cameron Dallas hozzátartozói? - jött ki a fehér köpenyes férfi. 

- Mi mind a barátai vagyunk, a lány a barátnője. - mondta Nash.