Szomszédfiú |✔

Nine

Vagy háromszor meg kellett pár videóját néznem, mire felfogtam, a mérhetetlen haragom ellenére krém édessé olvadt a szívem miatta. Túl sokszor mosolygott a kamerába, ami azt az érzést keltette bennem, hogy itt van. Nekem mosolyog. De mint mindenkor az agyamra hallgattam. Dühös vagyok rá, amiért eltitkolta előlem a hírnevét. Dühös vagyok magamra, hogy nem jutott eszembe a Dallas név. Dühös vagyok rá, mert a mosolya mögött mindig perverz. Dühös vagyok magamra, amiért helyesnek tartom. Felváltva voltam dühös mindkettőnkre, de egy ok maradt, amiért mindkettőnkre, ugyan olyan dühvel pillantottam. Hogy mindig visszatalálunk egymáshoz. És ez idegesített. 

Később a srácok felvetették a közös filmezés ötletét. Mindenkinek tetszett az ötlet, bár én ellenkeztem. 

- Nem féltek, hogy egy takonygép bármelyik percben letüsszent titeket mérhetetlen mennyiségű bacival? Vagy megfulladok a köhögéstől? Vagy esetleg rám jön a hányinger? Szerintem filmezzetek nélkülem. - bólogattam helyeslően. Kár, hogy csak én voltam így vele. 

- Szerintem egyikőnk sem fog elkapni semmit. Vagy ha mégis, otthon nyugizhatunk. - vonta meg vállát Sammy. Valahogy ez a nézet tetszett a többieknek, ezért muszáj volt velük megnéznem egy filmet. Vagy kettőt. Amíg a fiúk megtárgyalták, hogy mit nézzünk, én megittam a mai nagy bögre teámat, amit Liz erőltetett rám a köhögéseim miatt. Visszaspuriztam a nappaliba, de a fordulópontnál megtorpantam. MIÉRT? 

Végignéztem, ahogy az összes fiúval lepacsizik, és mint akik elég régóta ismerik egymást, elkezdtek beszélgetni. Mivel elég régóta is ismerik egymást. Ez a nézetem. Aztán megakadt a szeme rajtam. Rajtam, aki épp a halál küszöbén áll. Rajtam, aki 39 fokos lázzal készül beülni csupa makk egészséges fiú mellé filmezni. Rajtam, hogy végigmérhesse a helyzetemet. Arcán undorító vigyor terült el, amiért jobban nézett ki, mint én. És ez igaz is volt.

 Keresztbe font karokkal álltam a konyha és a nappali elválasztó vonalánál és figyeltem. Figyeltem azt, hogy kinek akad meg a szeme rajtam, és mondana valamit. De nem történt semmi. Rezzenéstelen arccal ültem le a maradék helyre, amit nekem szorítottak. Valahogy el lehet képzelni, hogy Cameron mellé kerültem. Ilyen ez a karma, igaz? 

Néma csendben figyeltük a cselekményeket, hol felnevettünk, hol elnémultunk. Erősen koncentráltam arra, hogy ne tüsszentsek bele, de ez az elmúlt egy órában sehogy sem ment. Fél óránként ki kellett vánszorognom a képből, mert a tüsszögőgörcsöm nem múlt el. Bekönnyezett szemekkel tértem mindig vissza, aminek köszönhetően magamra hívtam a figyelmet.

- Ade, te sírtál? - nézett rám nagy szemekkel Taylor.

 - A tüsszögőgörcsöm okozta! - mutattam orromra. Egy megvilágosodó bólintással néztek újra a filmre. Lehuppantam a helyemre. Unottan bámultam a nagy kijelzőjű tévére. Majd az oldalamba fúródott egy ujj. Megugrottam a hirtelen jött cselekvéstől, aztán mérgesen néztem Camre, aki persze mosolygott. Nem akartam megzavarni senkit, ezért szemet forgatva visszafordultam a kijelző felé. De nem hagyta abba. Tovább folytatta, míg végül indulatosan mellkason vágtam. Fájdalmasan felnyögött, ami eléggé félreérthető volt mindenki számára. Közelebb hajolt fülemhez, majd belesuttogta: 

- Erős vagy. Vajon más helyzetekben is helyt áll az  erőd? - kacsintott kajánul. Eltátott szájjal néztem éktelenül vigyorgó arcát. Szavak és jelek nélkül kisétáltam a képből, fel a szobámba. Majd hivatkozom a rosszullétemre. Perpillanat az aggasztott, hogy hírneve ellenére is úgy viselkedik, mint egy normális, korabeli srác. Teli vágyakkal, perverzióval, magabiztossággal, egoizmussal. Eljutottam arra a szintre, hogy haragom nem bírja sokáig. 

- Azt a kurva! - ordítottam fel a lépcső tetején, aztán levágódtam a padlóra. Azt hiszem a karmám tényleg szeret engem.