>> Huszonnégy <<

8.7K 785 70
                                    

L O G A N

- Nina - suttogtam bűntudatosan, hátrébb húzva tőle a fejem, megszakítva a csókunkat.

Nem, nem vonhatom bele ebbe. Ebbe a káoszba, ami az életem.

Hiába tudtam már jó ideje, hogy ki kell őt zárnom, ezt tényleg megtenni sokkal nehezebb volt, mint gondoltam.

- Hm? - nyitotta ki kék szemeit, ijedten nézve rám. Beleharapott az alsó ajkába, amitől le kellett hajtanom a fejem. Elengedtem a haját és a derekát, ahol megragadtam rövid csókunk közben és zsebre vágtam a kezeimet.

Gyerünk Logan, gondolkozz. Mi az a mondat, amivel elűzöd magadtól?

Az alkohollal a fejemben már nem nagyon fogott az agyam, talán ezért álltam elő a világ leghülyébb hazugságával.

- Barátnőm van - nyögtem be, behunyva a szemeimet.

Hatásszünet.

- Nézz rám.

Nina csak ennyit kért, de még ezt is borzasztó nehéz volt megtennem.

Belenéztem a gyönyörű kék szempárba, ami daccal és haraggal volt tele.

Bármit olvasott ki az én tekintetemből, az őt csak megacélozta.

- Hogy hívják? - kérdezte - közben alig észrevehetően felszegve a fejét -, amin úgy meglepődtem, hogy majdnem kiestem a szerepemből. Majdnem.

- Samantha - mondtam ki az első lány nevet, ami eszembe jutott.

Nina bólintott, és csalódottság söpört végig az arcán. Többet nem nézett rám. Ellökte magát a faltól és engem kikerülve elindult a lépcsőn.

- Nina, várj! Most hova mész? - ugrottam utána egyből, mint valami hülye.

- Haza. - A hangja üresen csengett.

Anélkül ment ki az ajtón, hogy bármerre vetett volna egy pillantást. Egy szál ruhában kiment a minuszokba!

Úgy megdöbbentett, hogy egy pillanatra megtorpantam a lépcső közepén, majd amikor a nagy sietségben folytattam volna az utamat, elvétettem az utolsó lépcsőfokot és meg kellett kapaszkodnom a korlátban, hogy el ne taknyoljak.

Nem. Ez nem történhet meg. Ennyit nem ihattam! De hiába, az emlékek megrohantak, én pedig elvesztettem a fókuszt.

- Logan, gyere, táncolj velem - karolt belém az egyik évfolyamtársam hirtelen. Emily Saunders. Bénultam belenéztem barna íriszeibe, és hirtelen úgy kiegyenesedtem, mintha villám csapott volna belém. Emily hátratántorodott, én pedig elképesztő dühvel és elszántsággal trappoltam tovább.

- Ne most! - morogtam, majd feltéptem a szekrény ajtaját, és pár pillanat gondolkozás után rájöttem, melyik Nina kabátja. Amelyikre az enyémet akasztottam.

Amikor kiértem, a hideg mellbe vágott, egy pillanat alatt is sokat tisztult a fejem. Nina az utcán állt és a telefonját nézte.

- Tessék - nyújtottam oda neki a kabátját, bár én magam sem viseltem semmit. - Hogy fogsz hazajutni? - kérdeztem, miután ráterítettem a ruhadarabot a vállára, ugyanis nem nyúlt érte.

- Felhívtam apámat.

Továbbra is olyan üresen hangzottak a szavai, hogy muszáj volt valamit mondanom - bár utólag visszagondolva talán mégis jobban tettem volna, ha csendben maradok.

- Nina, én csak szeretnék a... - kezdtem volna a mondatot, de még épp idejében szívtam vissza. A lány ugyanis olyan tekintettel bámulta az aszfaltot, ami azt üzente: "ki ne mondd!". - Bocsánatot kérni - fejeztem be máshogy a mondatot. Nina mintha jobban megbékélt volna ezzel a befejezéssel, mint azzal, hogy "szeretnék a barátod lenni". Különben is hazugság lett volna. - Túl messzire mentem. Sajnálom.

OfflineWhere stories live. Discover now