>> Huszonöt <<

10.1K 769 37
                                    

N I N A

- Olyan korán van, visszamehetünk még anyád partijára? Vagy vigyelek haza? - kérdezte apukám, amikor beszálltam mellé.

- Engem jó lenne, ha hazavinnél - válaszoltam suttogva, és a kezemben forgatott telefonomat bámultam.

Még egyszer hátrapillantottam, mielőtt elhagytuk az utcát és Logan ott állt a ház előtt még mindig. Úgy, mint akit megsemmisítettek, ráadásul. Pedig ő utasított vissza engem, nem fordítva.

- Nem volt jó a buli? - puhatolózott apa, bár a fejemről biztosan lesírt, hogy nem akarok semmiről beszélni.

- Nem találtam a helyem - sóhaj-tottam.

- Legalább megpróbáltad - mosolygott rám. Annyira aranyos volt a kék szemével, amivel bátorítani próbált, meg az ősz hajával, ami annyit jelentett számomra, hogy rengeteg a tapasztalata. - Legalább ezzel a tapasztalattal is gazdagabb lettél. Ha nem mentél volna el, bánnád, mert miből maradhattál ki. Így legalább tudod, mi történt, és el tudod dönteni, hogy kérsz-e belőle legközelebb - folytatta, mire meghökkentem.

- És te hogyhogy nem ittál alkoholt? - kérdeztem inkább válasz helyett. Nem voltam abban a lelkizős hangulatban.

- Mert vészhelyzet esetén elég tehetetlennek éreztem volna magam. Megbeszéltük, hogy szükséged lehet egy fuvarra, márpedig rám mindig számíthatsz - simított végig a karomon egy pillanatra, majd tekintete újra visszatért az úthoz.

- Köszönöm - mosolyodtam el, kicsit könnyes szemekkel.

Otthon kirakott, én meg bent megvártam, hogy elmenjen az autóval, nehogy mégis visszajöjjön a házba, miközben én kisírom a szememet. Azóta kívánkoztak ki a könnyek, amióta csak Logan elhúzódott tőlem, de visszatartottam, mert nem akartam, hogy bárki sírni lásson. Nem azért, mert gyengeségnek tűnik, vagy ilyesmi, hanem mert elég horrornak nézett volna ki, ha lesírom azt a kevés sminkemet. Gáz magyarázat, de ez van.

Beraktam egy szakítós playlistet Spotify-on (mert fogalmam sem volt, milyen más playlist illik ehhez a helyzethez és a hangulatomhoz), és a laptopommal együtt a szobámba vánszorogtam. Átöltöztem, összefogtam a hajam, majd végül a fürdőszobában végigtörölgettem az arcomat egy sminklemosó kendővel. Az volt az a pillanat, hogy elsírtam magam. A szemem olyan szomorúságot és értetlenséget árasztott, hogy egy keserves zokogás szakadt ki belőlem. Gyorsan befejeztem a műveletet, megmostam az arcom, és egy törülközővel szárítgattam, miközben lecsúsztam a kőre a fürdőben.

Sosem hittem, hogy egy fiú miatt fogok sírni. Sosem akartam, mert mindig azt hittem, hogy egy fiú sem ér annyit, hogy sírjak miatta. Ha jobban belegondolok, ez még mindig igaz. Egy fiú sem éri meg, hogy sírjak miatta. És mégis: egy pillanatra bevillant Logan arca, és a zokogásom megint nyomorúságosabb lett, mint volt.

Hat vagy hét szám ment le Spotify-on, amikor meghallottam a szüleim sutyorgását a bejárati ajtóban. Gyorsan újra megmostam az arcom, de nem segített semmit. A szemeim vörösek voltak és szomorúak, az arcom falfehér. Becaplattam a szobámba és kikapcsoltam a playlistet, aztán a lépcső tetejéhez vánszorogtam, onnan néztem, hogy a szüleim leveszik a kabátjukat és a cipőjüket.

- Sziasztok - köszöntem halványan mosolyogva. Hátha megtévesztem őket, és nem kell olyan közel mennem hozzájuk, hogy lássák a szememet.

- Boldog újévet! - mosolygott rám anyukám, de nem azzal az igazi mosollyal. Azzal, amikor tudja, hogy baj van, és sajnál, és már várja, hogy mikor öntöd ki neki a szíved. Amikor kicsit félre hajtja a fejét és ölelésre nyitja a karját. Na, pont ez történt.

OfflineWhere stories live. Discover now