A Cárleány Budapesten (I.)

3. Fejezet: Hová kerültem?

A hajnal első sugarai besütnek az ablakon. Egy szobalány ébresztgeti a nagyhercegnőt. Svetna a másik oldalára fordul, aztán felül az ágyán, kisimítja a haját az arcából. Miután egy darabig ásítozik, meg nézegeti a szemközti falat és a sötét tévéképernyőt, lelöki magáról a takarót. A fürdőszobába botorkál és elkezdi mosni a fogát, közben a tükörképét bámulja. Miután nagyjából összeszedi magát, kimegy. Marija már ott vár rá.
- Jó reggelt! – mosolyog rá az udvarhölgy.
- Jó reggelt! – mosolyog vissza, miközben az aznapi ruhájával bemegy a paraván mögé. Kis idő múlva megszólal. – Segítenél a fűzővel? Reménytelen!
- Persze – odalép és megköti a textilből készült ruhadarabot. – Nem lett túl szoros?
- Nem, dehogy. Olyan, mint mindig. Kényelmetlen, de elviselhető –von vállat a nagyhercegnő, közben felkapja az egyrészes ruháját. Térdig érő, sötétzöld szoknya. Leül a tükör elé, udvarhölgye pedig kifésüli a haját. Két tincset hátrafog és összefon.
- Kész vagy – kis szünetet tart. – Vagy inkább felkontyoljam a hajad?
- Nem is tudom... szerintem jó lesz így. Fogalmam sincs, milyen hajjal illik suliba menni, de holnapra kiderítem – mosolyog Marijára, aztán feláll a székről és felkapja a fekete hátizsákját, a benne lévő jegyzetfüzettel és tolltartóval. Mindketten lesietnek a lépcsőn, egyenesen az étkezőbe.
- Jó reggelt, apa! Jó reggelt, Dmitrij! – leül a bátyja mellé, aki egy sonkás szendvicset eszik.
- Jó reggelt! – mondják kórusban. Miközben Svetna kér magának egy Pick szalámis szendvicset, a cár leteszi az újságot és a kávéját, majd belekezd a mondandójába.
- Tegnap este még volt egy telefonom az igazgató úrral. Úgy egyeztünk meg, hogy álnéven mutatnak be titeket, hogy könnyebben be tudjatok illeszkedni, és a sajtó se lógjon rögtön a nyakatokon – Dmitrij szájában megáll a falat.
- Tehát senki nem fogja tudni, kik vagyunk, és úgy kell tennem, mintha egyszerű polgár lennék?
- Így valahogy. Megoldható? – a fia felvont szemöldökkel néz rá, de Svetna lelkesen bólogat. – Gond, Dmitrij?
- Dehogy gond! – a fiú folytatja az evést.
- És mi lesz az álnevünk? – érdeklődik Svetna.
- Svetlana Voronina és Dmitrij Voronin. Próbáltam rövidet találni, hogy ne legyen feltűnő – közben a reggeli kávéjába kortyol.
- Jól hangzik! – harap a szendvicsébe a lány. – És akkor gyalog megyünk suliba, vagy, hogy lesz?
- Távolabb áll meg Szergej – mondja. Miután befejezték a reggelit, felkapják a hátizsákjukat. Az ajtó felé indulnak, de Anke utánuk siet.
- Na, várjatok drágáim! – két szendvicset tart a kezében. – Ezt itt ne hagyjátok, még éhen maradtok! – bosszankodik a sietségükön.
- Köszönöm! Szalámis? – érdeklődik Svetna, miközben Dmitrij a táskájába teszi a sajátját.
- Igen – bólint a nő, közben visszaindul a konyhába. – Szép napot!
- Neked is! – a bátyjával együtt kisiet az udvarra. Szergej már ott áll a kocsival. Beszállnak és bekötik magukat. – Jó reggelt, Szergej!
- Jó reggelt, Voronina kisasszony! – Svetna elneveti magát. – Voronin uraság, rossz kedved van?
- Nincs! – a húga forgatja a szemét, de inkább nem szól semmit. Mit lehet annak csinálni, ha az ember fia bal lábbal kelt?
Az iskolától néhány utcára parkolnak le. Mindhárman kiszállnak, Szergej pedig bezárja a kocsit.
- Most komolyan bekísérsz minket? – szalad fel Dmitrij szemöldöke.
- Ott is maradok. Testőr vagyok.
- Úgy volt, hogy álnevünk lesz. Nem lesz gyanús testőrrel mászkálni? – a férfi elgondolkodik. Láthatóan fontolóra veszi, hogy csak a kapuig menjen. Hosszas szemöldökráncolás után előkapja a telefonját.
- Elnézést, felség, hogy zavarom, akadt egy kis probléma... Nem, dehogy... Az álnevek taktikája miatt nem szeretnék, hogy egész nap ott legyek... Igen... Ez teljesen jogos... Akkor ez már le van beszélve?... Rendben, köszönöm! – miután leteszi, Svetnához és Dmitrijhez fordul. – Megdumáltam apátokkal, nem fogok a sarkatokban loholni. A tanáraitok tudják, kik vagytok, ezen ne lepődjetek meg.
- Jó, akkor menjünk már! – a nagyhercegnő elindul a járdán, közben a környéken lézengő diákokat nézi. Dmitrij és Szergej mennek mögötte, ők is nézelődnek, de láthatóan őket kevésbé hozza lázba az iskola gondolata. Svetna csak a kapuban áll meg, felnéz a hatalmas vasbejáratra. A tetején egy felirat díszeleg: Albertus Magnus Gimnázium.
- Ne állj már az útban! – löki arrébb egy lány.
- Elnézést! – Svetna elhúzódik az útból, és várja, hogy a bátyja utolérje. Messziről látja, ahogy Szergej felé int, aztán visszaindul a kocsi irányába. Dmitrij átfurakszik két másik fiú között, és hozzá lép.
- Rengetegen vannak!
- Látom. Kövessük őket, gondolom, befelé mennek – a cárevics csak bólint, és együtt indulnak a bejárat felé a többi diákkal. – Ez annyira izgi! – a bátyja megrázza a fejét, és nevet.
- Annyira lökött vagy!
- Próbáld ki te is, tök jó érzés annak lenni! – Dmitrij már a fejét fogja.
- Inkább menjünk, jó? – belépnek az ajtón, és eléjük tárul a hatalmas aula. Mindenhol diákok és tanárok sietnek az év első órájára. Egy sötétvörös, kontyba fogott hajú, idős nő siet feléjük. Az arca szigorú, kerek szemüvege mögül vizslatja a diákokat. Amikor már csak pár lépésnyire van tőlük, szája mosolyra húzódik, és kitárja a karját, mintha menten megölelné őket.
- Annyira örülök! – a környéken többen is meglepve figyelik a jelenetet. – Erdélyi Ágnes igazgatóhelyettes vagyok. Jöjjenek, megmutatom a termeiket! –a vállukra teszi a kezeit és végigirányítja őket szám szerint öt folyosón és egy lépcsőn. Végül megáll egy terem előtt. Körülötte diákok lézengenek. – Ez itt a 12. C osztályterme. Nemsokára becsengetnek, siessünk ifjú hölgy – mosolyog Svetnára, majd továbbindul vele, Dmitrijt a többi diák között hagyva. További folyosókon haladnak át, aztán felmennek még egy lépcsőn. A második emeleten elhaladnak egy „Laborok" feliratú ajtó előtt. Svetna megtorpan és pár pillanatig csak nézi a bejáratot, aztán az igazgatóhelyettes után siet. A nő egyszer csak megfordul és egy nyitott ajtóra mutat, amin a 11. B felirat olvasható le. – Itt is vagyunk, Voronina kisasszony. – kihangsúlyozza az álnevét, jelezve, hogy tudja, ki ő valójában.
- Köszönöm szépen – Svetna a terem felé indul, közben magán érzi a többi diák pillantásait. Fogadni merne, hogy az igazgatóhelyettes-asszony nem mindig ilyen bájos. Belép a tanterembe, és körül pillant: a padokon túl, a falon végig ablakok engedik be a fényt, az interaktív tábla tőle jobbra, a tanári asztal mögött helyezkedik el. A bal oldali falon polcok várják, hogy telipakolják dolgozatokkal, könyvekkel és a diákok által talált egyéb holmikkal. Az ajtótól balra fogasok vannak a falra szerelve. Minden közepén pedig kétszemélyes padok állnak, egész pontosan nyolc darab. Két sorban helyezték el őket. Svetna az ablak felőli padsorhoz lépked, és leül a második padba. Egyre több diák jön be, felé pillantva sugdolóznak, aztán leülnek egymás mellé, és úgy folytatják. Egy hely marad ki, a nagyhercegnő egyelőre egyedül ül. Az ajtó becsukódik, és egy középmagas, barna hajú nő lép a tanári asztal mögé.
- Jó reggelt mindenkinek! – szólal meg vidáman. – Aki nem ismerne, annak bemutatkozok – itt Svetnára és egy fiúra pillant. – Dr. Boros Szilvia vagyok, biológia-kémia szakos tanárnő. Én leszek az osztályfőnökötök – láthatóan folytatná, de kinyílik az ajtó és egy fekete-kék csíkos hajú lány lép be. Feketében van, a sminkje füstös. A másik padsorban egy szőke hajú lány felhorkant, és megvetően pillant rá.
- Elnézést a késésért, tanárnő!
- El van nézve, Adri. Ülj le! – int mosolyogva Svetna felé. Adri elindul hozzá, megáll mellette.
- Ideülhetek hozzád? – ahhoz képest, hogy milyen ijesztően néz ki, kifejezetten barátságos.
- Persze, csak nyugodtan – Adri levágja magát mellé.
- Most, hogy Simon Adrienn is méltóztatott megérkezni, folytassuk – az asztalnak támaszkodik. – Az ülésrend addig maradhat így, amíg nincs rátok panasz. A következő megbeszélnivalónk, hogy idén két új osztálytársatok van – a kezével mutatja, hogy álljanak fel. Svetna és a fiú felállnak a helyükről. – Noah Miller és Svetlana Voronina. Mondanátok pár szót magatokról? – bíztatóan pislog rájuk. Noah megköszörüli a torkát.
- Noah vagyok, Ausztráliából jöttem, de amint halljátok, beszélek magyarul. Newcastleben éltem, most már Budán – tanácstalanul pislog a tanárnőre, ő pedig veszi az adást. Svetna felé pillant. A nagyhercegnő nyel egyet, aztán megszólal:
- Svetna vagyok, Oroszországból jöttem, egész pontosan Szentpétervárról – hirtelen nem tudja, mit mondjon, amivel nem leplezi le magát. – Eddig magántanuló voltam. Nagyon örülök, hogy itt lehetek – mosolyodik el.
- Mi is örülünk nektek. A szünetekben, meg az elkövetkezendő két évben még lesz időtök ismerkedni, most viszont essünk neki a házirendnek és az órarendnek – mondja Boros tanárnő. Noah és Svetna leülnek, az osztálytársaik pedig a házirend hallatán halk elégedetlenkedésbe kezdenek. – Tudom. Én is unalmasnak tartom, de muszáj – a következő negyed óra a szabályok ismertetésével telik. Svetna az elején még figyel, de minél többet hall belőle, annál jobban unja. Kibámul az ablakon. Egyszer csak Adri megböki, ő pedig arra fordítja a fejét. Egy cetlit tol elé: