A Cárleány Budapesten (I.)

16. Fejezet: Csorba szerencse

Az étterem utcáját lezárták, Szergej most a rendőrautók mellett áll meg, és lehúzza az ablakot, amikor a tiszt odalép.
- Szép napot! – köszön, miközben a testőr által átnyújtott papírokat nézi át. Bólintva visszaadja, és jelez a társainak, hogy átengedhetik a menetet. Nem ám csak egy kocsit. A Romanovok mögött és előtt további sötétített ablakú jármű halad, amik egyrészt biztonsági okokból jönnek, másrészt utat nyitnak előttük, hogy Szergej ne kapjon idegbajt a forgalomtól. Svetna a kívülről sötétített ablakon néz kifelé, és a környéket pásztázó rendőröket figyeli, amíg el nem tűnnek a szeme elől. Az egész utca üres, még a sajtósokat sem engedik be. Szergej közvetlenül a bejáratnál parkol le. Amikor kinyitja az ajtót, Dmitrij úgy tesz, mint aki éppen a szájához emel egy üveg alkoholt, közben vigyorogva Szergejre néz.
- Látom, kialudtad magad, Dmitrij, és a másnaposságból is kigyógyultál – motyogja Szergej a napszemüvege mögött. A fiú veszi az adást, és komoly arccal száll ki. Őt követi a húga és az apja. Körülöttük szinte mindenhol testőrök állnak, és nagyon figyelnek mindent. Szergej megint remek munkát végzett kapitányként, hiszen egy légy sem szállhatna le anélkül, hogy valaki észrevegye. Svetna némelyik, barátságosnak ismert gárdistára rámosolyog, ők pedig viszonozzák a gesztust. Azt gondolná az ember, egy ekkora felhajtás csupa ridegség, és senki sem ismer senkit. A nagyhercegnő ismeri a rájuk vigyázó emberek többségét. Ha nem tudna róluk semmit, csak annyit, hogy a biztonságáért felelnek, nem tudna bízni bennük, és egy esetleges krízishelyzetben nem érezné magát biztonságban. A nagyhercegnő a fejét felemelve szemügyre veszi a környékbeli épületeket.

Az egyik emeletes ház második emeleti ablakából egy kislány néz feléjük. Amikor összeakad a tekintete Svetnáéval, óvatosan integet neki. A nagyhercegnő ugyanígy integet neki vissza, aztán rámosolyog a kicsi, szőke lányra. A csöpp kislánynak is mosolyra húzódik a szája, és egy pillanatra eltűnik az ablakból. Amikor visszatér, egy műanyag korona van a fején. A nagyhercegnő felemeli a karját, és úgy integet fel neki, ahogyan a kameráknak szokott. A könyöke derékszögben áll, és jobbra-balra fordítgatja a kézfejét. A kislány nevetve utánozza a mozdulatot.
- Svetna, ideje lenne neked is bemenned – lép mellé Szergej, és abba az irányba néz, amerre védence mosolyog.
- Jó, persze... - mondja szórakozottan. A kicsi lány valamit piszkál odabent az ablak alatt, aztán egy papírrepülőt mutat. Svetna int neki, hogy dobja le. A repülő jó pár méterrel arrébb landol, mint ahol áll, de egy testőr felveszi neki, és átadja. Széthajtja a lapot, és egy esetlen kézírással odafirkált üzenetet lát.

„Igazi hercegnő vagy?"

Svetna felemeli a fejét, és boldogan mosolyogva bólint. A kislány lelkesen mosolyog vissza, és egy újabb papírrepülőt dob le. Ekkora odalép hozzá az anyukája, és eltereli az ablaktól, miközben ő szőke tincsei alatt magyaráz neki valamit. Visszainteget a nagyhercegnőnek, mielőtt eltűnik a szobában. A lány kézhez kapja a repülőt, és széthajtja.

„Réka vagyok."

Gondosan összehajtja a lapokat, és a kicsi táskájába rejti. A hírnév szép oldala, amikor gyerekek ismernek fel, és kérdeznek. Ők még mernek kérdezni, hátsó szándékok nélkül. Nekik bármikor, bármiről hajlandó válaszolni.

Szergej oldalán besiet az étterembe, és a kissé túldekorált asztalhoz ül, az apja baljára. Az asztal alatt Dmitrij kicsit megrúgja a lábát. Kérdőn pillant rá, a cárevics pedig eltátogja a kérdést, amiben arról érdeklődik, hol volt. A lány legyint, hogy majd elmeséli.
Talán öt perc sem telik el, amikor a nagykövet ősz, szakállas arcát pillantja meg az ajtóban. A cár feláll az asztalfőről, és kezet ráznak. Az ősz hajú férfi a másik asztalfőre ül, balján a feleségével. Jobbjára, és így Svetna mellé Alexander ül. Dmitrij arca mindent elárul. Sötétkék szemeivel szikrát szór a „szemtelen rohadékra". Ő csak alattomosan rámosolyog a cárevicsre, aki ettől csak még inkább ideges lesz, és a száját összeszorítva fogja vissza magát.
- Hogy érzi magát, cárevicsúr? – teszi fel a kérdést, amit minden alkalommal illik feltennie.
- Határozottan jól éreztem magam, köszönöm – feleli fagyosan Dmitrij, a múlt idővel jelezve, hogy már nem. Esze ágában sincs viszonozni a képmutató kérdést, hiszen őt nem érdekli, hogy érzi magát Alexander.
- Örülök, hogy ezt hallom – mondja unottan az ifjú, közben Svetna felé fordul. – Mint mindig, ma is határozottan csinos, nagyhercegnő. Sőt, még a szokásosnál is jobban kitett magáért. Semmi sem – ezt a két szót kihangsúlyozza. – múlhatja felül a szépségét – Svetna kényszeredett mosolyra húzza a száját. Kedves bók is lehetne, amit Alexander mondott, de az utolsó mondat minden volt, csak éppen kedves bók nem. Szépen megfogalmazva fejezte ki, mennyire semmibe veszi őt, ha elvonatkoztat a külsejétől.
- Köszönöm, Alexander úrfi. Ahogy észreveszem, a látása megint felülmúl Önben minden mást – viszonozza elégedett mosollyal a sértést a nagyhercegnő. Ha neki csak a csinos kis pofija van, akkor szembesíti a csevejpartnerét, véleménye szerint hol hordja az eszét. Alexander tekintete egy pillanatra megkeményedik, és elég ijesztő pillantásokat küld Svetna felé. A lányt kirázza a hideg, és már nem is olyan biztos benne, hogy jó ötlet túlfeszíteni azt a bizonyos húrt.