A Cárleány Budapesten (I.)

8. Fejezet: Vakuk árnyéka

Rengeteg vaku villan, és mikrofonokat tolnak felé. A vakukon túl kamerákkal is veszik. Svetna kétségbeesetten pillant körbe: Noaht elsodorta az újságírók és riporterek tömege, ő pedig itt áll minden közepén. Szergejt vagy Andrejt sem látja sehol. Érzi a saját keze reszketését, a fülében dobogó vértől alig hallja a rá zúduló kérdéseket. Alapvetően már hozzászokott a paparazzikhoz, de most meglepték, és dühös rájuk. Legszívesebben kiütné a kezükből a fényképezőgépet. Következetesen, ösztönösen hárít, de a mikrofonok kezdik Noaht is megtalálni. Olyan kérdéseket tesznek fel neki, hogy „Mióta vagytok együtt?" „Mit szól hozzátok a cár?" „Mesélj a kapcsolatotokról!", a fiú pedig mindenre azt mondja, nincs köztük semmi. Svetna felé nyújtogatja a nyakát, hátha kap tőle valami instrukciót a menekülési tervről. Sajnos, terv nincs.
Svetnán kezd eluralkodni a kétségbeesés: hol van már Szergej? A karján finom szorítást érez, valaki átkarolja, oda fordítja az arcát. A testőr a tömeg széle felé vezeti.

A kocsiban ülve kifelé mered az ablakon. Az üvegnek támasztja a homlokát, és próbálja kiverni a fejéből az a rengeteg kiáltozó embert. Alapvetően semmi baja a riporterekkel, volt már szerencséje párral beszélgetni, vannak köztük rendes emberek is, de akik így, egy bokorból, iskola után letámadják, egész egyszerűen szennylapok írói. Nekik mindegy, hogyan, csak kerekíthessenek belőle sztorit. Az ilyen esetek után megjelenő címlapok tele vannak hazugsággal. Egyedül a cikkek szereplői valósak, jó esetben.
A nagyhercegnő, aki ilyenkor nagyon nem szeretne az lenni, előkapja a telefonját, és megnyitja a Messengert.
Svetlana Romanova: Ma egyedül kell sétálnod. Holnap meg kitapétázhatod a szobád az újságok címlapjával, mert valószínűleg benne leszel. Bocsi L
Noah Miller: Ha te is rajta leszel, örömmel fogok tapétázni. J
Svetna elpirul, és másodpercekig csak nézi a telefont, aztán leteszi maga mellé, és megvárja, hogy elsötétüljön a kijelző. Dmitrij kérdőn néz rá, de a lány csak megrázza a fejét. Percek óta néma csend ül köztük, amikor felcsendül egy Ossian szám, és Svetna a telefonjáért nyúl. Adri neve villog a kijelzőn. A füléhez emeli.
- Szia! – szól bele.
- Szia! Hallom, elkaptak a paparazzik. Nagy gáz van?
- Ja, elkaptak, de majd túlélem. Szegény Noah is megkapta belőlük a részét. Annyira utálom őket!
- Azt meghiszem. Átmenjek?
- Mindjárt hazaérünk, majd megkérdezem apát, mert most gondolom állni fog a bál. De gondolom, átjöhetsz, örülnék neki – egy ideig szidják még a Borsot, a Hot Magazint, meg a többi szemetet, amik sztorit fognak csinálni belőle. Amíg ők beszélnek, Szergej a fékre tapos, és most egy helyben állnak. Dmitrij előre hajol.
- Mi történt? – kérdezi. A testőr csak dühös arckifejezéssel mordul egyet, és az útra int. TV-s kocsik és riporterek állják el az utat. A cárevics bosszankodva csettint a nyelvével. – Áh, idióták!
- Balról vagy jobbról kerüljem őket? – méregeti a helyzetet Szergej. A gond csak annyi, hogy mindkét oldalon újságírók vannak.
- Egyik sem! – vágja rá Svetna. Csak nem hozhatják rájuk a frászt azzal, hogy feléjük hajtanak. Mindegy, mennyire utálatosak.
- Akkor mégis hogyan jutunk át rajtuk? Repüljünk? – kérdezi Dmitrij.
- Várunk! – feleli a húga.
- Dehogy várunk! Órák is lehetnek, mire ezek feladják! – magyaráz Szergej kifelé mutogatva a napszemüvege mögül.
- Szergej! – mutogat Svetna is. – Bármennyire irritálóak, nem hajthatsz keresztül rajtuk!
- Úgyis arrébb mennek!
- Akkor is kockázatos! Várunk! Vagy hívd ki a zsarukat! De bizony isten, ha elindulsz, nem állok jót magamért! – fonja össze maga előtt a karját a nagyhercegnő. A testőr sóhajt, és hátradől, de azért a dudára rátenyerel. Húsz percen keresztül, percenként rájuk dudál. Végre feladják, és átengedik őket.

Otthon rögtön az apja irodájánál kopogtat. Amikor benyit, elképesztő káosz tárul elé. Minden irányban papírkötegek hevernek, a vezetékek a szék lábába akadtak, és a könyvespolcon minden van, csak könyv nincs. Kávéscsészék, tányérok, és elvétve Nutellás üvegek. A cár az asztala mögött ül. Svetna átlép néhány papírkupacot, egyre véletlenül rá is lép, és kissé összegyűri. Felemeli, és az asztalra teszi. Közben beleolvas.
- Amerika gazdasági helyzete – olvassa fel az összefűzött halom címét, aztán leül az asztal előtt álló székbe, és kíváncsian néz apjára. – Igazán nem szeretnék belekötni, de itt mi történt? És miért nem szóltál, hogy Nutellát eszünk?
- Hosszú történet – egy papírt tesz egy másik alá. – De teljes mértékben kézben tartom a dolgokat.
- Azt gondolom. Azért szólhatok Ankénak, hogy rakjunk rendet? Ez így elég tűrhetetlen állapot. Szó szerint alig találtalak meg a rendetlenségben – kezdi el egy kupacba pakolni az edényeket és üvegeket.
- Megkértem Ankét, hogy később takarítson itt, addig pedig ne jöjjön erre, a csészéket, meg tányérokat majd leviszem. A papírok helyét meg csak én tudom, de azért köszönöm, angyalom – szemöldök ráncolva nézeget két papírt, aztán az egyiket balra, a másikat jobbra teszi.
- Nincs mit – visszaül a székbe. – Átjönne Adri, de a médiás káosz miatt gondoltam, előbb megkérdezem.
- Most nem. – néz fel a papírokból. Svetna bólint.
- Oké. Akkor majd máskor – von vállat. – Ne segítsek valamit?
- Ebben most nem tudsz – sóhajt a cár. – Menj, és nézd át a netet, hogy mennyire súlyos a helyzet a szennylapokat tekintve, jó?
- Jó, persze – Svetna feláll, és kiszlalomozik a szobából. A folyosón a sajátja helyett viszont Dmitrij szobája felé veszi az irányt.