A Cárleány Budapesten (I.)

27. Fejezet: Szilánkok

Az utolsó néhány lépést már mindketten a jégen csúszkálva, botladozva teszik meg. Svetna tekintete elhomályosul a hidegtől és a reményvesztettségtől odaszökő könnyektől. Perceknek tűnik, amíg egymást ölelve állnak a jeges járdán, amit nem mellesleg, le kellett volna takarítania valakinek. Noah a lány sapka alól kilógó haját simogatja. Csak akkor húzódik távolabb, amikor érzi, hogy Svetna vállai rázkódnak a sírástól.

– Mi történt? – fogja két keze közé a hidegtől kipirult arcot. Mintha csak egyszerre éreznének, a kétségbeesés az ő arcára is kiül. Mialatt Svetna próbálja összeszedni magát, a fiú szemébe néz, és az eddiginél is jobban reménykedik, hogy egy nap az ember képes lesz szavak nélkül megértetni magát. Jelenleg képtelen összeszedni a gondolatait, de hamar kiderül, szükségtelen jártatnia a száját. Noah képes rá, hogy beszéd nélkül értse a mondanivalóját. Megfogja a kezét, és elindulnak egymás mellett, néma csendben, azzal a varázslattal körülfogva, amit a legtehetségesebb költő sem fog tudni igazán kifejezni soha.

Szergej kivételesen nem vet gyilkos pillantásokat Noahra, amikor a két fiatal beszáll a hátsó ülésre. Svetna a kezében szorongatva párától nedves sapkáját a fiú vállára hajtja a fejét, és a szemét lehunyva gondolkodik egészen addig, amíg a villához nem érnek. Szokatlan, nyomasztó csend lengi most körül. Szótlanul lép az épületbe. Az elmúlt hónapokban egészen megszerette az oly sokáig idegen házat, és némileg nehéz szívvel veszi tudomásul, hogy hamarosan hosszú időre itt hagyja, ugyanakkor némi jókedv vegyül a letargiájába, mert Haza készül. Most már egészen biztosan hazamegy, mert többé nem csak az önös érdekei kergetik vissza Oroszországba. Haza kell mennie, különben ártatlan emberek fizetnek majd óriási árat.

A szobájáig meg sem szólalnak, odabent viszont a nagyhercegnő erőt vesz magán, és közli a keserédes újságot.

– Hazamegyek – néz Noahra, miközben az ablakhoz húzott fotelen gubbasztva az üvegnek támasztja a homlokát. A fiú a szemben lévő széken ül, hátra dől, és kifelé bámul.

– Tudom – feleli. A nagyhercegnő meglepve pislog. – Ahogyan kijöttél a főépületből, ahogyan szaladtál, minden mozdulatodból és pillantásodból sütött, hogy valami még kevésbé van rendben, mint eddig. Eddig is haza akartál menni, most már én is azt akarom, hogy menj vissza Szentpétervárra – Svetna agyán átfut, hogy a barátja talán épp szakítani akar vele, de Noah következő megszólalása ezt megcáfolja. – Nem tudom nézni, hogy napról napra, hétről hétre ilyen rohamosan tönkremenj lelkileg! – dörzsöli meg az arcát. – Szeretlek, Svetna, az Istenért már! Nem akarom, hogy még rosszabbul legyél! Kész pokol néznem, ahogy a politika világában fuldokolsz, és közben az a szemétláda is csak lefelé húz! Haza kell menned, mert itt csak még rosszabbul lehetsz.

Svetna kénytelen belátni, Noahnak igaza van, de mégsem ért egyet minden szavával.

– Haza kell mennem, de nem magam miatt – a fiú közbe akar szólni, de nem hagyja neki. Folytatja. – Hanem azok miatt, akiket Alexander túszul ejtett. Egy szibériai falu teljes lakosságának élete az ő kezében van. Szentpétervárra kell mennem, és ha kell, eladnom a lelkem értük – jelenti ki makacsul a nagyhercegnő.

Noah kellemetlenül hosszú ideig egy szót sem szól. Önzőnek érzi magát, de képtelen egy falura gondolni, miközben a kedvesét folytonos veszélyben érzi. Minden lépésével túl sokat kockáztat, számukra ismeretlen emberekért. Mióta személyesen ismeri a Romanovokat, először bánja, hogy nem született valami rangos cím örökösének. Akkor, ha csak részben is, de átvehetné a Svetna vállát nyomó terheket. De ő csak egy ausztrál fiú Magyarországon. Nem tehet túl sokat egy ilyen komoly helyzetben, de a tőle telhető legszilárdabb támasza lesz a lánynak, aki eltökélte, hogy a hátára vesz egy országot.