A Cárleány Budapesten (I.)

17. Fejezet: Hullámok

Noah magához húzza, és a lány is átöleli. Ha valaki azt mondta volna neki ma reggel, hogy a Csorba Bögrében ülve Noah Millerhez bújva fog maga elé meredni, egész biztos bolondnak nézte volna az illetőt. El sem tudta volna képzelni, hogy gyomorideg nélkül kerüljön hozzá közel, de most egyáltalán nem ideges, mitöbb, a helyzethez képest biztonságérzete támad. Az időérzéke eltompul, de ezt nem bánja. Legszívesebben örökre így maradna, szavak nélkül, mellette. Mikor bolondult bele ennyire?
- Haza kell mennem – mondja alig hallhatóan. Noah csak végigsimít Svetna hosszú, barna haján. Egész idáig eszébe sem jutott, milyen nyomás nehezedhet rá nagyhercegnőként. Valószínűleg, még ha nem is politikus, bizonyos mértékben rajta is van felelősség. Vajon mit jelenthet neki, hogy az apja nem tud segíteni a tűz eloltásában? Azon kívül, hogy nem sok jót, Noah egyetlen dolgot tud: Svetna nagyon erős és őszinte lány, ha ki meri mutatni, ami lejátszódik benne. Ő képtelen lenne erre. Inkább magába fojtaná minden reakcióját, de senkinek nem adna támadáspontot vele.
- Cssss – támasztja az állát a lány feje búbjára. A nagyhercegnő nem száll vitába. Ha őszinte akar lenni magához, nem is akar hazamenni. Olyan jó itt ülni, és otthon biztos nincs jó hangulat. Az apja biztos az irodájában gubbaszt, Dmitrij meg valószínűleg vagy mellette, vagy a saját íróasztalánál. Senki nem fogja észrevenni, ha itt ül a szobája helyett. Itt legalább nincs egyedül.
- Sajnálom, hogy ilyen lehangoló társaság vagyok... - motyogja.
- Nem vagy lehangoló – a fiú egy kissé meglepődik. Svetna akkor sem lenne lehangoló társaság, ha tragédiákat olvasna fel hangosan. – Örülök, hogy itt ülhetek veled. Mármint, annak nem, hogy szomorú vagy... - hadarja kissé zavartan.
- Hagyd! Értem – mondja a lány. Noah nem egy olyan világi tuskó, aki örülne a szomorúságának, és ő ezt tudja. De annyira bűntudata van, amiért őt terheli a letargiájával.
- Te egész egyszerűen mindent értesz – mosolyodik el Noah. Számára továbbra is megfoghatatlan, hogy Svetna egyszerre okos, nagyhercegnő, és gyönyörű, közben pedig nem szállt el magától. Lehet, csak a szerelem vakítja el, de túl nagyot nem tévedhet.
- Én lennék a legboldogabb, ha mindent értenék – feleli Svetna. Ha mindent értene, nem lettek volna hiábavalóak az átvirrasztott éjszakák az iroda szőnyegén ülve.
A következő percekben hallgatnak, de a csend nem kínos. Sokkal inkább megnyugtató. Végül Svetna minden mindegy alapon megszólal.
- Adri szerint belém szerettél – ahogy kimondja, már meg is bánja. Micsoda butaságot mondott! Fülig elvörösödik, és elhúzódik Noahtól. – Mármint... tény úgy, mintha nem mondtam volna semmit! Ez csak... Hagyjuk! – rázza a fejét, és lesüti a szemét. Azt kívánja, hogy itt és most megnyíljon alatta a föld! Ha vezetne listát élete legkínosabb pillanatairól, ez felkerülne. Nagybetűvel. Pirossal. Kétszer. Csak, hogy biztos az eszébe vésse: ilyet soha többet ne mondjon! Senkinek! Semmilyen körülmények között!
- Svetna... - néz rá a fiú aranybarna tincsei alatt. Amilyen jól esett magához ölelnie, kétszer olyan rossz érzés elengednie maga mellől. – Adrinak igaza van.
Svetna feljebb emeli a fejét, és miközben a saját szívverését hallgatja a fülében, mély levegőt vesz.
- Tudom, hogy szánalmasan festek momentán, de nem kell emiatt megsajnálnod, és nem kell szánalomból kedvesnek lenned velem. Inkább felejtsük el, hogy bármit mondtam, tényleg... Úgy lesz a legjobb mindkettőnknek, és maradjunk barátok... - egy pillanatra elhallgat. – Igen, barátok... Az lesz mindenképpen a legjobb, mert ha nem érzel irántam semmit, én nem szeretném erőltetni, nem mintha én éreznék bármi különösebbet, mert ez ugyebár csak Adri feltételezése volt, én nem... - igazából még nem fejezte be az összefüggéstelenül való hadoválást, de Noah közelebb hajol, és nemes egyszerűséggel megcsókolja. A nagyhercegnővel fordul egyet a világ, és mindent elfelejt, amit még el akart hadarni. Mitöbb, még a saját nevét sem tudná jelenleg megmondani, több okból kifolyólag. Elsősorban azért, mert a száját másra használja, másodsorban azért, mert nem jutna eszébe.