A Cárleány Budapesten (I.)

7. Fejezet: Békeangyal

Még egy darabig fel-alá járkál a szobájában, mire megnyomja a hívás gombot. A telefon kicseng párat, közben csengésenként háromszor megfordul a fejében, hogy leteszi, de végül beleszól egy hang:
- Haló? Itt Noah Miller! – Svetna nagyot nyel. Még mindig leteheti...
- Szia, Noah! Svetna vagyok. Tudod, aki nem Voronina, hanem Romanova – szól bele végül. A vonal túloldalán a fiú elneveti magát.
- Kész skizofrénia, komolyan... - nevet, de aztán a hangja komollyá válik. – Jól vagy? Elég szutyokul néztél ki, amikor Kriszta a Wikipédia oldalad reklámozta. Szemétség volt tőle.
- Ne mondd! Legszívesebben kiszaladtam volna a világból! – leül a könyvespolca előtt lévő fotelbe.
- Lehet, jobb lett volna. Borzalmas volt nézni, ahogy megalázott... Nem érdemelted meg.
- Ennyire ne sajnálj! Nem volt kellemes, de nem is a világvége... Majdcsak túlteszem rajta magam – Noah úgysem látja, ő mégis vállat von. Nincs rá szüksége, hogy éreztessék vele, mennyire szerencsétlen.
- Gondoltam. Ahogy láttam, Elle megsértődött... - hallhatóan folytatta volna, de Svetna közbe vág.
- Nem érdekel Elle véleménye. Ha hamarabb elmondom neki, akkor is így állt volna hozzám. Tipikus csőlátású... – ő sem tudja, mi okból, de könny szökik a szemébe. – Szerinte mindenki, akinek köze van a politikához, az lop, csal, hazudik – ökölbe szorítja a kezét, és elhomályosuló tekintettel a lábujjaira mered. Tudja, milyenek azok, akik ezeket teszik. Szerencsétlenségére ismer néhány olyan embert a Dumából, akiknek azt sem mondaná meg, melyik polcra tette a Nutellát. Megbízhatatlanok, és átverik az embereket, ha abból hasznuk származik. Az ő apja nem ilyen. Látta eleget, ahogy az emberek érdekeit képviseli, ezzel néha a saját tekintélyét is aláásva. Még egészen kicsi volt, maximum hat éves, amikor egy új adó tervét részletesen ismertette az orosz népnek, de Marija mesélt neki róla, mi volt akkor. A Duma a bukását várta, amiért ilyen őszintén megosztotta a dolgot az emberekkel. Mitagadás, merész döntés volt, de a végeredményért megérte: azóta imádják a cárt. Emberibbnek érzik. Svetna mégsem tudja elfelejteni, amit az udvarhölgye elmesélt neki, hogy milyen kígyó módon lesték a saját tanácsadóik, mikor bukik el. Apja ezután lecserélte azokat, akikben nem bízott. Így azért a Kremlben is jobb lett a hangulat.
- Ugye nem sírsz? – Noah hangja kizökkenti a merengésből.
- Nem. Csak... rosszul esett, hogy úgy minősíti az apám, hogy még csak a munkabeli döntései sincsenek rá hatással. Minden ismeret nélkül, sztereotípiák alapján elkönyvelte szemétnek az egész családom. Imádnivaló lány... - motyogja.
- Emiatt ne akadj ki! Ő egy kicsit... furcsa csajszi. Majd lenyugszik.
- Remélem. Dühös vagyok, de szeretnék megbocsátani neki... én már tettem egy lépést felé. Csak hát... elutasította – sóhajt. Mindig azt az elvet vallja, hogy a béke fontosabb a büszkeségénél. Sosem engedheti meg, hogy a saját egója tönkretegye az emberi kapcsolatait. Bármennyire is megbántották, vagy összeveszett valakivel, végül mindig lenyeli a sértéseket, és baráti jobbot nyújt. Ez a legrövidebb és legegyszerűbb út.
- Tudod, van az a nyálas idézet, amit ki szoktak írogatni a Paulo Coelho kettők... Az a „mindig az kér bocsánatot, akiben nagyobb a szeretet", vagy mi... - a fiú hangján hallatszik, hogy elbizonytalanodik. – Szerintem, ha Ellenek fele akkora szíve lenne, mint neked, meg sem sértődik emiatt.
- Komolyan gondolod? De nem is ismersz még! Nem lehetsz biztos benne, hogy ennyire jószívű vagyok.
- De biztos vagyok benne!
- Dehogy vagy! –nevet fel Svetna.
- Hát, figyelj... Megaláztak az egész gimi előtt, hátat fordítottak neked, amikor pont nem kellett volna, szidták az apádat, kidobtak az osztálychatből... És te nem bosszún töröd a fejed Kriszta ellen, vagy mocskolod Ellet, mitöbb, még te kérsz bocsánatot, miközben neki kellene tőled. Ne mondd nekem, hogy nem vagy jószívű – Noah hangja olyan kedves... Svetna elmosolyodik.
- Köszönöm – suttogja. Gyakran hallja, ahogy agyondicsérik. Bármit tesz, azért kedves szavakat kap a miniszterektől, képviselőktől, vagy más, hivatalos személyektől, de már rég ráébredt, azok csak üres szavak, amiket azért mondanak, hogy szimpatikusabbak legyenek az apja szemében. Svetnának már csak azok a dicséretek számítanak, amiket a népétől, vagy indokoltan kap. Minden más csak rizsa.
- Semmit sem kell köszönnöd – pillanatnyi csend áll be közöttük. – Nincs kedved sétálni? – kérdezi meg hirtelen a fiú.
- Késő este van! Sötétedés után nem mehetek sehová – ez régi szabály náluk. Nappal is testőrrel mászkál, sötétedés után meg sehogy sem mehet ki.
- Kár... Biztos nem csak lekoptatni akarsz? –nevet Noah.
- Nem, elhiheted. Szívesen mennék, de nem engednének el. Sajnálom – mondja a nagyhercegnő bűnbánóan. Fél, hogy most Noaht is megbántotta.
- Hé, ne sajnáld! Semmi baj. Majd világosban. Holnap jössz suliba?
- Szeretnék... Nem akarom, hogy gyávának tartsanak.
- Ne is! Klassz lenne, ha jönnél. Hiányzott a fizikaórai kézlóbálásod – nevet fel. Svetna vigyorogva a szemét forgatja. Hát persze, a fizika...
- Csak van bennem valami szórakoztató!
- Az biztos! De én imádom nézni, hogy mennyire szereted ezt a tantárgyat. Neked találták ki. Durva, hogy mennyire érted a dolgot... Mi még fel sem fogjuk, mi a lecke címe, te már a neten keresel róla plusz infókat, mert kevesled a tankönyvet. Elképesztő, amit művelsz! – Svetna vigyorogva hallgatja, aztán felkacag.
- Na jó, elég lesz! Ha így folytatod, oda a maradék szerénységemnek! – kopognak az ajtaján. Majdnem leesik a fotelből, annyira meglepődik. Teljesen belemerült a beszélgetésbe. – Várj egy percet! – elemeli a fülétől a telefont, és kikiált. – Gyere! – Marija lép be, és csukja be maga mögött az ajtót.
- Zavarok? – tátogja. Svetna megrázza a fejét, és újra a füléhez emeli a készüléket.
- Figyelj, most le kell tennem, de holnap beszélünk. Jó éjszakát!
- Jó éjszakát! – köszön el Noah is. Miután leteszik, a nagyhercegnő kíváncsian pillant udvarhölgyére.
- Jól vagy, Svetna? – néz rá aggodalmasan.
- Miért ne lennék? Minden a legnagyobb rendben. Azt hiszem... - kezdi bámulni a padlót.
- A mai nap elég kemény volt. Hogyan reagáltak az osztálytársaid?
- Borzalmasan – neveti el magát keserűen Svetna. – Kidobtak a chatből, hazugnak tartanak, az egyik barátnőm is dühös rám... Eddig úgy néz ki, szám szerint ketten nem utálnak.
- Legalább ők nem. A többiek meg majd feldolgozzák – a zsebéből elővesz egy csokit és odadobja Svetnának, aztán leül mellé. – Nem mindennap derül ki, hogy nagyhercegnő az ember osztálytársa.
- Igaz... Remélem, megbocsátanak nekem – a csokit csak leteszi az asztalra. Most nem kívánja. – Rossz érzés, ha haragszanak rám.
- Tudom. De ha nem is bocsátanak meg, Adri ott van. Nagyon kedves lánynak tűnik, és láthatóan jól kijöttök.
- Ez így van. Ő nem utál, sőt, határozottan barátok vagyunk. Ő sincs jóban a többiekkel.
- Na, tessék! Klubot is alapíthattok – mosolyog rá, aztán Svetna füle mögé tűr egy tincset. – Nyugi, ezen ne stresszelj! Komolyan felesleges. Kérj tőlük bocsánatot, és aztán vagy elfogadják, vagy nem! Ha nem, elássuk őket és meg van oldva! – Svetna felnevet. Marija otthon, Szentpéterváron gyűjteményt csinált ásókból, és mindig azt mondja, elássa, aki bántani akarná őt. A nagyhercegnő nem tudja, használta-e már a szerszámokat.
- Igazad van – ásít egyet. – Álmos vagyok. Holnap suli – az udvarhölgy közbeszólna. – Nem fogok napokat kihagyni azért, mert Kriszta megalázott. Csak elégtételt érezne, ha holnap nem mennék be – Marija elmosolyodik.
- Tetszik a hozzáállásod – áll fel a fotelból, és kifelé indul. Az ajtóban visszafordul. – Jó éjt, Svetna!
- Jó éjt, Marija! – ő a fürdő felé indul.