Epilógus

325 21 24
                                    


Néhány dologért még visszaszaladtak a villába. Svetna a hátizsákjával trappol lefelé a lépcsőn, térdig érő, aranyhímzéses kék ruhája bársonyosan ragyog a folyosó lámpáinak fényében. Valószínűleg keresztezni fogja az útját néhány médiahuszár, akkor pedig nem lehet farmerban és sportcipőben. A haja is szabályos kontyba van rendezve a tarkóján. Már-már nem is tűnik diáklánynak. A földszintre érve Anke lép elé a konyhaajtóból.

– Tessék, ezt még tedd el! – nyom a kezébe néhány becsomagolt szendvicset. Miután Svetna a hátizsákjába teszi őket, a szakácsnő két keze közé veszi a lány kezeit, és elmosolyodik.

– Büszke vagyok rád, kicsi drágám! – pislog felfelé. – Csak esküdj meg, hogy nem hozol felesleges áldozatokat és butácska döntéseket!

– Felesleges áldozat nem létezik – feleli a nagyhercegnő. Ha egy áldozatot meghoznak, annak oka van, és aminek oka van, az nem lehet felesleges. Svetna kihúzza a kezeit, és átöleli a nőt. Anke megpaskolja a vállát, aztán eltolja magától, és visszaigazít egy elszabadult tincset a nagyhercegnő frizurájába.

– Most már futás, малый княжна*!

Svetna sarkon fordul, és kilép a hóesésbe. Mintha az otthona már elé jött volna, hogy innen hazáig kísérje. A tél egyértelmű jelei emlékeztetik rá, hamarosan egy örömteli felhajtás is kezdetét veszi, még a karácsony előtt. Közeleg a születésnapja. Mire a kocsihoz ér, a hajára ráolvad néhány hópehely.

A kocsiban Marijával csendben egymásra néznek, aztán az addig komor arcukon boldog mosoly jelenik meg. Az udvarhölgy is kiöltözött. Öröm az ürömben, hogy bár nem túl szívderítő indokkal, de hazamennek.

A reptérnél leparkolva Szergej száll ki először, és miután úgy ítéli meg, a biztonsági intézkedések eleget tettek az elvárásainak, kinyitja a lányok előtt az ajtót. Odakint több tucat újságíró, riporter, és még ki tudja, milyen ember áll, és lökdösik egymást arrébb egy-egy jó kép érdekében. Svetna felölti címlapfotó-mosolyát, amihez most nem is kell annyira megerőltetnie magát. Türelmesen integet az embereknek, szól hozzájuk néhány kedves szót, de semmi olyat nem árul el, ami igazán lényeges információ lenne. Csak a sallangot osztja meg velük.

– Svetlana Fjodorovna nagyhercegnő! Haza utazik? Marija Ivanovna is önnel tart? Meddig marad otthon? A vőlegénye is Szentpétervárra utazik? – tolnak elé egy mikrofont.

– Igen – felel Svetna. -, haza megyek az udvarhölgyemmel az elkövetkezendő időszakra. Utóbbi kérdésre nem tudok kielégítően felelni.

Marijára is záporoznak a kérdések, ő pedig ugyanolyan türelemmel és óvatossággal válaszolja meg őket, mint a nagyhercegnő, közben egymásba karolnak, és ezzel kissé elvonják a figyelmet az eredeti témáról, az utazásukról. Néhány korlátoltabb képességű újságíró valószínűleg arról fog írni, milyen tündéri az ő barátságuk, arról nem is beszélve, hogy a megszokás ellenére így nagyobb biztonságban érzik magukat a tolakodóbb kérdésektől is.

Miután elégnek érzik a beszélgetést, belépnek a fotocellás ajtón, és egyenes útjuk van a repülőhöz. Hátsó folyosókon haladnak, amíg ki nem érnek a felszállópályára. Már a repülő ajtajához vezető lépcső aljánál járnak, amikor Svetna nem látja maguk mellett Szergejt. Hátra néz, és a szálingózó hóban meglátja a feléjük lépkedő testőrt, két alakkal mögötte. Mindketten egy-egy bőröndöt rángatnak maguk után, amiket rövidesen elvesz tőlük egy odalépő reptéri munkás. Amikor elég közel érnek, Svetna boldogan elvigyorodik.

– Csak nem kételkedtél, hogy jövünk-e? – kérdezi egyik szemöldökét felvonva Adri. A nagyhercegnő hitetlenkedve megrázza a fejét.

– Csak... olyan valószínűtlennek tűnt, hogy tényleg velem jöttök – néz rájuk még mindig ugyanazzal a hálával a szemében.

– Valakinek le kell ütnie az idiótákat körülötted – von vállat. – Nem hagylak egyedül, érted, csajszi? – néz rá kivételesen komolyan a barátnője.

– Értem – suttogja a szélbe a nagyhercegnő halványan mosolyogva. Érzi, ahogy egy kéz rákulcsolódik az övére, és a mellette álló fiúra néz. Szőkésbarna haját összekócolta a szél, és az arca a sál ellenére is kipirult a hidegtől. Rámosolyog a lányra, aki nem törődve az egész helyzet abszurditásával, átöleli.

– Itt vagytok – suttogja, és boldog mosoly terült szét az arcán, miközben Noah vállára hajtja a fejét.

– És itt is leszünk veled – öleli magához a fiú. – Mindig.

Svetna elhúzódik tőle, miután elég hó esett rájuk, de a kezét nem engedi el. Utolsóként, de ők is felsétálnak a lépcsőn. Odabent a hó azonnal elkezd megolvadni a nagyhercegnő haján és ruháján. Az egyik székbe leülve beköti magát, és lehunyt szemmel, hátra dőlve hallgatja a pilóta szavait.

– Kedves utasaim, és tisztelt nagyhercegnő! Kérem, foglalják el helyüket, és kössék be magukat. Hamarosan megkezdjük a felszállást! – Svetna magában hozzáteszi az úti cél közlését, és hosszú ideje először boldogság járja át. Ez az egész rémálom abban a pillanatban vette kezdetét, hogy eljött Szentpétervárról. Most felfelé szállnak, és hazamegy. Amikor legközelebb a földet éri a lába, már otthon lesz, Oroszországban, a saját népe fogja körbevenni, és az anyanyelvén olvashat reggel újságot, vagy bármit maga körül. A küzdelme Alexanderrel még koránt sem ért véget, de most abban a tudatban él, hogy otthon könnyebben megbirkózik majd az akadályokkal. Ott minden könnyebb lesz, és az áldozatok értelmet nyernek majd, az ostor pedig sosem ártatlanokon fog csattanni.

Svetlana Fjodorovna nagyhercegnő ezekkel a reményekkel indult el haza, Szentpétervárra.

*малый княжна [malij knyazsna] (orosz)= "kicsi hercegnő"

A Cárleány Budapesten (I.)Where stories live. Discover now