Shine Forever [KPop OneShots]

I Guess I Need U [Banghim]

-Idejössz?- Yongguk a szoba másik feléből hívta Himchan-t.

Himchan kelletlenül ugyan, de felállt. Ma valahogy semmihez sem volt energiája. Gyakorlás közben is rendszeresen rontotta el a koreográfiát, a hangja pedig borzalmasan szólt, akárhányszor is kezdett bele az éneklésbe. Egyszerűen elfáradt. Nem is egyszerűen elfáradt, belefáradt már az idol-életbe, abba, hogy minden másodpercben meg kell felelnie a világnak.

-Mi az?- nem csengett túl kedvesen a hangja, pedig Yongguk előtt mindig tartotta magát. Az a férfi belelátott a lelkébe, és bármennyire is szerette őt, nem szeretett úgy gondolni magára, mint egy nyitott könyvre.

-Borzalmasan nézel ki.- és komolyan is mondta. Nem mintha nem Himchan lett volna a leggyönyörűbb férfi a földön számára, de ma valóban nem volt a legjobb formájában. Karikás volt a szeme és a szája széle még véletlenül sem görbült fölfelé egy pillanatra sem.- Történt valami?

Himchan lehuppant Yongguk mellé a bőrkanapére és színpadiasan sóhajtott. A lábait felhúzta maga mellé, az állát pedig a térdére támasztotta.

-Nem hiszem.- a hangja továbbra is unottan hangzott.- Te jobban tudod, hogy mi történik velem, miért kérdezed?

-Hogy a te szádból halljam, ha valami baj van és ne a szemedből kelljen kiolvasnom az engedélyed nélkül.

-Mióta kell az engedélyem ahhoz, hogy rámnézz? Mert neked annyi elég ahhoz, hogy szép listát készíts az aznapi érzelmeimből.- Yongguk elérte a célját. Himchan hangjába egy kis élet költözött és a szája is halvány mosolyra húzódott.- Mintha nem bámulnál egész nap a tudtom nélkül.

-Hát, valahonnan azért tudod.- Túlságosan szerette ezt a férfit. Egyre többször jutott ez eszébe mostanában. Olyan régóta szereti és még mindig nem tudja levenni róla a szemét. Még mindig nem nyugodt a szíve egy ilyen beszélgetés közben.- És különben is, ki akarná levenni a szemét rólad, amikor ilyen gyönyörű vagy?

Himchan gyengéje a bókok voltak. Szüksége volt rájuk, szüksége volt a megerősítésre, hogy ér valamit, hogy nem véletlenül létezik, és ezt Yongguk-tól mindig megkapta. Többször bókot kapott tőle, mint az összes többi emberől együttvéve. Legalábbis több olyat, ami számított is valamit.

-Gyere, magányosnak nézel ki.- tárta szét a karjait Yongguk.

-Hogyan is lennék magányos, amikor itt vagy velem?- bújt hozzá Yongguk-hoz. Szeretett így elveszni a karjai között, minha ez megvédené a világtól. Mintha az, hogy átölelik egymást, egyfajta pajzsot húzna köréjük, amiről lepattan minden gúnyos, rosszindulatú megjegyzés. Himchan úgy érezte, le tudná élni így a fél életét, Yongguk karjai között, biztonságban. Kár, hogy ez nehezen lenne kivitelezhető, különösen a munkájuknak köszönhetően.

-Na, minden oké, igaz?- tolta el magától, hogy lássa az arcát. Elkezdett a zsebében túrkálni és előhalászta a telefonját.- Gyerünk, mosolyogj.

-Mert?

-Mert a világnak szüksége van a mosolyodra. És különösen nekem.

Random fluffy Banghim. Ahh, meghalok annyira imádom ezt a párost. Csak rájuk gondolok, és máris kisebb szívroham.

Amúgy sorry, hogy nem követtem a szám eredeti hangulatát, de... Az nem az én műfajom írásban xD