Shine Forever [KPop OneShots]

No-Title [Day6 Dowoon]

Idegesen összegyűrt papírgalacsinok a kukában és a földön, a laptop összecsukva és félretolva az asztalon.

Sehol, semmiről, semmikor és sehogyan.

Képtelen vagyok szavakkal megfogni a gondolatokat, leírni vagy kimondani őket, megosztani másokkal, pedig mitől lesz művész a művész? Dehát hogyan is tudnám megfogalmazni azt, ami bennem van, úgy, hogy mások is értsék és tudjanak azonosulni vele?

Annyi minden van bennem, el sem hinnék, mégsem fogják megtudni soha.

Tökéletes, emberi zajoktól mentes csend van. Olyan környezet, ahol Brian már az életművét írná, ha eszébe jutna egyáltalán ez a lehetőség, de én mégsem tudok két sornál több összefüggő szövegen papírra vetni. Képtelenség.

Akárhányszor megpróbálom, a végeredmény nem én vagyok.

Ide hallatszik a tenger morajlása és a sirályok gyereksíráshoz hasonlatos hangja. Tökéletes a nyugalom és én önmagam vagyok, semmi sem befolyásol, mégis képtelen vagyok megfogni, hogy mi is az az ÉN. Én, a gondolataim, a történetem, a kitalált történeteim.

Azon gondolkozok, talán túl komplex és különleges vagyok ahhoz, hogy csak úgy leírjanak. Leírjam magam. Önámítás, hiszen persze, hogy minden érzést át lehet adni. Akár zenén, szavakon vagy ecsetvonásokon keresztül, de meg lehet csinálni. Hiszen mások is megtették már.

Ehhez tehetség kell. Erre születned kell. Úgysem tudod megtanulni.

Mégis képtelen vagyok elfogadni. Jó akarok lenni, jónak kell lennem. Meg akarom osztani a világgal, ami bennem van, márcsak a bizonyítékért is, hogy értékes vagyok. Talán csak a megerősítést keresem benne, hogy érek valamit, ér valamit, amire gondolok, amit kitalálok. A többiek bármire képesek, világokat is teremthetnének egy-egy dallammal, én viszont a szavakkal sem tudok elég jól bánni ahhoz, hogy egy már meglévő dolgot leírjak. Mindenki tudja, hogy mi van bennük, mert megírják és látom rajtuk a megkönnyebbülést és a büszkeséget, amikor valami olyasmit teremtenek, ami tőlük származik, hát még amikor a világ értékeli azt.

Ezzel szemben itt vagyok én, csordultig töltve gondolatokkal, megosztásra váró érzésekkel, saját magammal, mégsem szabadulhatok tőlük.

Faágak törnek el és ropognak a rajtuk taposó, ősrégi és a nyaralásra való tekintettel szigorúan olcsó cipőktől, a néhez, párás levegőt pedig betöltik a gazdájukat örökké körbevevő természetes emberi zajok; Jae felháborodott kiabálása, Sungjin visszafogott, de jól hallható nevetése, Brian komolytalan csipkelődése és Wonpil változó hangerejű dúdolása.

Villámgyorsan a szemetesbe gyűröm a rengeteg szétdobált papírt, még mielőtt a többiek meglátnák, hogy már megint nem a nyaralás nyújtotta előnyöket élvezem, hanem hagyom, hogy még itt is a munka irányítsa az életem.

Egy utolsó, szomorú pillantást vetek a kuka tartalmára, majd egy mély levegőt véve megpróbálok megszabadulni minden szándékosan, az írás kedvéért előidézett negatív érzéstől és mire az említett ősrégi, olcsó cipők már a veranda fáján kopognak, képes vagyok őszintén mosolygni rájuk.

Na igen, mi ez. Nagyszerű kérdés, magam sem tudom a választ.