ELŐSZÖR » első kötet

r

- Sujinak -

Szeles, decemberi nap volt, amikor először együtt töltöttünk egy napot.

Épp reggeliztem, amikor felhívtál, hogy lenne-e kedvem elmenni veled vásárolni a plázába. Ez annyira meghökkentett, hogy hirtelenjében majdnem levertem a tányéromat az asztalról. Szerencsére végül sikerült összeszednem magamat annyira, hogy értelmesen válaszoljak.

Természetesen igent mondtam.

A döbbenetem azután sem csillapodott, hogy elköszöntél és letetted a telefont. Egy hosszú pillanatig csak bámultam a mobilom kijelzőjét, rajta a neveddel, miközben azon gondolkoztam, vajon álmodok-e. Mert ha igen, nem akartam felébredni többé.

Emlékszem, mennyit tépelődtem azon, mit vegyek fel. Annak ellenére, hogy nem ez volt az első alkalom, hogy elmentünk együtt valahova, ez a szituáció valahogy különbözött a többitől.

Legalábbis én úgy éreztem.

Szerettem volna tetszeni neked, de "a kevesebb néha több" elve alapján végül csak egy szürke hosszúujjút és egy szaggatott farmert vettem fel, de a biztonság kedvéért a szebbik kabátomban mentem el, hogy minden eshetőségre felkészüljek.

Ennek utólag örültem is, mert amikor találkoztunk, azonnal észrevettem, hogy te is máshogy néztél ki a szokottnál.

Földig érő, sötétzöld kabát volt rajtad, narancssárga kötött pulcsi, fekete farmernadrág és egy egyszerű tornacipő. Titkolni próbáltad, de nekem feltűnt, hogy még egy kis smink is volt az arcodon és szerintem a hajadat is máshogy kötötted fel, de erre már nem mertem volna megesküdni.

Csak nem miattam fáradoztál annyit a külsőddel?

Ha igen, akkor minden pillanata megérte.

Bevallom, először fel sem ismertelek, mert amikor beléptem a bevásárlóközpontba, nem gondoltam volna, hogy - magadhoz képest - szolid öltözéket fogsz viselni, így automatikusan egy színes és feltűnő foltot kerestem a tömegben. Felesleges volt.

Sosem gondoltam volna, hogy egyszer így látlak majd, ezért kellett egy kis idő, mire kiszúrtalak az emberek között. Akaratlanul is, de széles vigyor telepedett a számra, amikor megpillantottalak, ez a mosoly pedig a nap végéig nem akarta elhagyni az arcomat.

Nem titkoltam, mennyire jól éreztem magam a társaságodban.

Minden megvolt benned, amit valaha kerestem. Mintha kiegészítettél volna. Az összes mondatod és gesztusod olyan volt számomra, mintha a világ legérdekesebb filmjét néztem volna. Képtelen lettem volna akár egy percig is unatkozni, amíg te mellettem voltál.

Azt kívánom, bárcsak sose ért volna véget az a nap...

Az egyetlen dolog, ami zavart, hogy rettentő keveset mosolyogtál. Nem mintha alapjáraton sokat mosolyogtál volna, de azon a napon még az átlagosnál is sokkal zárkózottabb voltál. És talán fáradtabb is. Pedig próbáltalak felvidítani őrült ruhákkal és béna viccekkel, de valahogy semmi sem törte meg a jeget.

A sikertelen kísérletek miatt nem mertem rákérdezni a dolog miértjére. Nem akartalak ezzel ostromolni, nehogy esetleg megbántsalak és elrontsam a tökéletes napot. Egyébként is úgy láttam jónak, ha nem faggatózok addig, amíg úgy nem döntesz, hogy megbízol bennem annyira, hogy önként oszd meg velem a gondolataidat.

Lehet, ha akkor másképp cselekszek, máshogy végződött volna minden?