ELŐSZÖR » első kötet

e

- Sujinak -

Egy esős, februári napon csókolóztunk először.

Odakint úgy zuhogott, mintha dézsából öntötték volna, miközben én a kanapédon ülve szipogtam. Még szerencse, hogy velem voltál. Úgy babusgattál engem, mintha minden fájdalmamat át akartad volna vállalni, ettől pedig csak még szaporábban potyogtak a könnyeim. Túl jó voltál hozzám.

Hallottam ugyan, ahogyan édes szavakat suttogsz a fülembe vigasztalásképp, a gondolataim azonban teljesen máshol jártak.

Emlékszem, milyen csúnyán összevesztem a szüleimmel, mielőtt űzött vadként hozzád futottam volna menedékért. De nem tehettem mást. Kénytelen voltam ellenszegülni nekik. Nem tűrhettem, hogy tovább rágalmazzanak téged és a kapcsolatunkat, mikor számomra ez volt a legfontosabb az egész nyomorult életemben.

Azt ismételgették megállás nélkül, hogy egy olyan lány, mint te, sosem fog igazán szeretni engem, hogy ébredjek fel az álomvilágból, amiben élek, mert csak kihasználsz és a bolondját járatod velem. El tudod ezt hinni? Képesek voltak azt vágni a fejemhez, hogy rossz hatással vagy rám, és hogy tönkreteszel engem.

Mekkorát tévedtek.

Nem akartam, hogy bűntudatod legyen emiatt, ezért nem mondtam el neked. Belehaltam volna, ha elhagysz engem a családom nevetséges kritikái miatt, így jobbnak láttam, ha hallgatok.

Annak ellenére, hogy rettentően szégyelltem, amiért előtted sírtam, boldoggá tett a tudat, hogy számíthattam rád. Jó érzés volt, hogy végre észrevettél engem. Hogy végre igazán láttál engem. Az igazi Park Jimint.

Abban a pillanatban közelebb éreztelek magamhoz, mint az ismeretségünk alatt bármikor.

Tudtam, hogy nehéz időszakon mentél keresztül, mégis hagytam, hogy a könnyáztatta szemeimet törölgesd, miközben úgy ringattál, akár egy anya a gyermekét. Körém fontad a karjaidat és szorosan magadhoz öleltél, amely olyan volt számomra, mint a mennyország. Érezni az illatod, a tested melegét és a finom érintésedet, ennél több nem is kellett.

Tisztában voltam vele, hogy önző voltam, mikor férfiként kellett volna viselkednem, mégsem volt hozzá elég erőm. Túlságosan ki voltam éhezve a szeretetre. Szükségem volt rád. Érezni akartam a törődésedet, a közelségedet és a lelehelted az arcomon, ezért magamhoz szorítottalak, a vállad és a nyakad közé fúrva az arcomat és próbáltam az agyam egy hátsó részébe tuszkolni azt a zavaró gondolatot, hogy nekem kellene vigasztalnom téged.

Nem fordítva.

Nem tudom, hogy mennyi ideig ülhettünk ott. Egy percet, egy órát vagy esetleg egy napot? Nem volt jelentősége. Csak az én pityergésem és a nappalidban lévő falióra ketyegése törte meg a lakásod csendjét, melyben akkor csak mi számítottunk.

Egyedül te és én.

Odakint már sötét volt - és az eső is elállt - amikor a fülembe suttogtad, hogy most már ideje lenne hazamennem. Nem akartad, hogy még nagyobb bajba kerüljek.

Kellett egy perc, mire eljutott a tudatomig, hogy mit mondtál, mert szerintem egy rövid időre talán el is aludtam az ölödben, olyan megnyugtató volt a veled töltött idő minden egyes másodperce. Amikor újra elismételted a kérésed, egy fokkal már erélyesebben simogatva az arcomat, keserűen elmosolyodtam, mert tudtam, hogy valóban helytelen lenne tovább maradnom. Mégsem akartalak elengedni.

Nem tudtalak elengedni.

Ezt nyilván láttad rajtam, mert gyengéden az állam alá csúsztattad az ujjaid, hogy magad felé fordítsd a fejemet. A szemeid drágakövekként csillogtak a kintről beszűrődő, utcai lámpák gyér fényében. Akkor vettem csak észre, hogy milyen közel voltunk egymáshoz.

Félálomban lehettem, mert mire feleszméltem, csak annyit éreztem, hogy a reszkető ajkaid az enyémre simulnak, majd egy pillanattal később a nyelved észveszejtő lassúsággal körberajzolja az enyémet.

Elképesztő.

Gondoltad volna, hogy te lopod majd el az első csókomat?