ELŐSZÖR » első kötet

t

- Sujinak -

Hideg, januári idő volt, amikor először megfogtam a kezed.

Emlékszem, éppen a könyvesboltból sétáltunk a lakásod felé, amikor elhatároztam, hogy elmondom neked, mit érzek valójában.

Fogalmam sem volt, hogyan fogsz reagálni, de azt határozottan tudtam, hogy képtelen vagyok tovább elnyomni magamban az irántad érzett szerelmemet. Szabályos fizikai fájdalmat okozott, amiért nem ordíthattam bele a nagyvilágba, hogy szeretlek és amiért úgy kellett viselkednem, mintha csak a haverod lennék, mikor sokkal, de sokkal több akartam lenni annál.

Hosszú hetek óta őrizgettelek már a szívemben, mint a leféltettebb kincsemet, és azt akartam, hogy te is úgy nézz rám, ahogyan én terád.

Önző lettem volna?

Kevés volt a remény arra, hogy valaha is az enyém leszel, de az a kevés, ami volt, olyan erősen lángolt bennem, mintha fáklyát gyújtottak volna a szívemben.

Rengeteg dolog választott el minket egymástól, a korkülönbség pedig csak egy volt a sok közül. Más körülmények között éltünk, más volt az életfelfogásunk, máshogy viszonyultunk a világhoz és még sorolhatnám. Akiknek meséltem rólad, mind azt mondták, hogy mondjak le rólad, mert esélytelen, hogy köztünk valaha is több lesz, mint barátság, mégsem tudtalak elfelejteni. Minden egyes porcikám téged akart, ennek az érzésnek pedig nem tudtam ellent mondani.

Nem is akartam.

Tudtam, mennyi problémával kellett szembenézned nap mint nap, én mégis arra vágytam, hogy csak engem láss. Tudtam, mennyi teher nehezedett rád, én mégis arra akartalak kényszeríteni, hogy csak velem foglalkozz. Tudtam, mennyivel többet tudnék segíteni neked, ha eltemetném magamban az érzelmeimet, én mégis tovább akartam bonyolítani az életed.

Mindezt azért, mert szerettelek.

Annak ellenére, hogy fogcsikorgató idő volt, teljesen levert a víz, annyira ideges voltam. Úgy éreztem, mintha a talpunk alatt ropogó hó a fogam csikorgásának hangja lenne.

Szótlanul lépkedtél mellettem, én pedig igyekeztem megadni neked azt a személyes teret, amire szükséged volt, de magamban őrjöngtem, mint egy bolond, mert magamhoz akartalak szorítani, hogy aztán soha ne kelljen elengednem téged.

Tépelődve figyeltem, ahogyan a szádba veszel egy szál cigarettát.

Gyűlöltem, amikor ezt csináltad. Utáltam mindent, ami ártott neked. Ezért, mielőtt meggyújthattad volna - egy váratlan ötlettől vezérelve - megragadtam a csuklód. Határozottan, mégis gyengéden. Te elkerekedett szemekkel kaptad felém a fejed, amikor a fedetlen bőröd az enyémhez ért, én viszont nem értem be ennyivel.

Mielőtt ellenkezhettél volna, összefűztem az ujjainkat és tovább húztalak az utcán. Nem próbáltad elhúzni tőlem a kezed, a tekinteted azonban olyan értetlenséget tükrözött, amitől csak még bizonytalanabb lettem.

Kérdezgettél, hogy mi ütött belém, és hogy mit művelek, de nem álltam meg. Elvégre, már nem volt visszaút.

Elérkezett a pillanat.

Futtában, vérvörös arccal vallottam be neked mindent.

Úgy szabadkoztam, mintha bűnt követtem volna azzal, hogy beléd szerettem, mikor számomra nem volt ennél csodálatosabb érzés az egész világon. Hiába tudtam, hogy a gyengéd érzelmeim valószínűleg viszonzatlanok, mégsem bántam, hogy szerettelek. A mondatok onnantól kezdve úgy dőltek belőlem, mintha nem tudtam volna befolyásolni, mit mondok ki hangosan és mit nem. Csak beszéltem és beszéltem, mindaddig amíg az otthonodhoz nem értünk.

Ott már nem volt hová menekülni.

Szerintem mondanom sem kell, mennyire zavarban voltam. Azt sem tudtam, hogy mihez kezdjek magammal. Tehetetlenül forgolódtam, miközben könyörögtem neked, hogy ne nézz rám, hogy fordíts nekem hátat és hagyj magamra, de te nem hallgattál rám.

Türelmesen megvártad, amíg befejeztem a nyavalygást.

Végül csak annyit mondtál, hogy adjak neked egy kis időt, amíg letisztázol magadban mindent, mert nem akartál megbántani.

Nem akartam hinni a fülemnek.

Annyira megütköztem a szavaidon, hogy hangosan elnevettem magamat. Bár öröm nem volt benne. Gondolom, ezzel próbáltam leplezni az érzéseimet. Vagy talán a feszültségemet akartam levezeni? Mindegy.

A legnagyobb kérdés az: Tényleg nem láttad, hogy azzal bántottál a leginkább, ha nem voltál velem?

Miután lenyugodtam, halkan elköszöntél majd lassan, óvatosan elengedted a kezem, amely úgy illett a tiedbe, mintha egymásnak teremtették volna őket.

Te mégis hagytad, hogy esetlenül hulljon vissza a testem mellé, miután magamra hagytál a szállingózó hóesésben.