ELŐSZÖR » első kötet

e

- Sujinak -

Egy viharos, januári napon mehettem be először a lakásodba.

Eredetileg úgy volt, hogy kávézni megyünk, de egy órával a megbeszélt időpont előtt felhívtál, hogy nem szeretnél kimozdulni, mert nem érzed jól magad, és hogy ne haragudjak, de majd máskor bepótoljuk a találkozót. Én azonban nem akartam annyiben hagyni a dolgot.

Látni akartalak, ezért - hirtelen jött felindulásból - felajánlottam, hogy akkor majd én átmegyek hozzád és felvidítalak. Tekintve, hogy idősebb voltál nálam, ráadásul egy egyedülálló nő, ez roppant nagy tiszteletlenség volt, így azonnal bocsánatot kértem tőled, gondolatban pedig leszidtam magamat, hogy mégis mit képzelek magamról, és hogy hová tettem a józan eszemet.

Legnagyobb meglepetésemre viszont elfogadtad a felvetést.

Rövid ideig hezitáltál ugyan, végül azonban beleegyeztél. Csak annyi kikötésed volt, hogy cserébe hozzak magammal egy kis ételt, hogy legyen mit ennünk, mert üres volt a hűtőszekrényed, te pedig nem szerettél volna emberek közé menni.

Tekintve, hogy ez volt a minimum azok után, hogy meghívtál magadhoz (jobban mondva, hagytad, hogy meghívassam magamat) zokszó nélkül bólintottam rá a feltételre.

Olyan gyorsan vert a szívem, miközben lediktáltad a címedet, hogy attól tartottam, áttöri a bordáimat és önálló életre kel.

Természetesen, ahogy megígértem, eleget tettem a kérésednek. Minden pénzemet rád költöttem, amit a szüleimtől kaptam. Ezt persze nem vallottam be neked, nehogy gyerekesnek tarts. De mit tehettem volna? Azt akartam, hogy jobban érezd magad.

Úgy izzadt a tenyerem, amikor végre valahára megérkeztem a megadott épülethez, hogy majdnem elejtettem a kezemben lévő, tömött nejlonszatyrot. Rettentően féltem, de nem volt még egy dolog, amit jobban szerettem volna annál, minthogy aznap találkozzak veled, ezért pár perccel később már a lakásod előszobájában voltam.

Az otthonod pont olyan volt, mint amilyenre számítottam. Színes és különleges. Tele volt mindenféle kacattal, amiket te valamiért olyan nagy becsben tartottál, mintha drágakövek lennének. Te viszont nem voltál valami jó színben. A szemeid pirosak és karikásak voltak, a bőröd sápadt, a ruháid pedig fakók és gyűröttek.

Én mégis gyönyörűnek találtalak.

Mint mindig.

Számomra senki sem ragyogott ékesebben nálad. Te voltál a Nap, ami fényt hozott életem sötét, felhős egére.

A jelenlétedben még jobban izgultam, mint előtte. Nem akartam illetlennek tűnni, ezért nem kérdeztem meg, hogy mi a baj, hanem tapintatlanul belevigyorogtam az arcodba, mintha nem vettem volna észre, milyen állapotban vagy.

Életem egyik legnagyobb hibája volt.

Te mégsem sértődtél meg. Kedves voltál velem, ahogy mindig. Pedig láttam, milyen erőltetett minden egyes mosolyod, és hogy milyen nehezedre esik a nevetés és az udvariaskodás, én mégis igyekeztem gyógyírként szolgálni a gondjaidra. Persze kíváncsi voltam, miért voltál padlón, de mivel nem tudtam, volt-e már azon a szinten a kapcsolatunk, hogy személyes kérdéseket is feltegyek, inkább nem kockáztattam.

Minden vágyam az volt, hogy jobb kedvre derítselek, ezért felajánlottam, hogy főzök neked valamit. Dacára, hogy még egyszer sem kóstoltad a főztömet, azt felelted, hogy szívesen megnéznéd, hogyan mozgok a konyhában. Köszönöm, amiért bizalmat szavaztál nekem.

Eleinte kicsit fagyos volt a hangulat a szobában.

Mindkettőnknek fura és új volt a helyzet, így nem hibáztattalak. Te a konyhapulton ülve cigiztél, miközben figyelted, ahogy előkészítem a hozzávalókat a vacsoránkhoz. Idővel viszont feloldódtál annyira, hogy beszélgessünk és jobban megismerjük egymást.

Aznap jöttem rá, milyen csodálatos ember vagy.

Előtte is tudtam, hogy az életem nem is lehetne jobb, hogy te is a részese lettél, de az a nap valamiért sorsfordító érzelmeket ébresztett fel bennem.

Ne kérdezd, hogy miért.

Lehet, hogy az igéző tekinteted, a csilingelő nevetésed, a mézédes hangod, vagy a különleges személyiséged miatt, de akkor jöttem rá, hogy beléd szerettem.

Végleg és visszavonhatatlanul.