ELŐSZÖR » első kötet

l

- Sujinak -

Latyakos, februári nap volt, amikor először randiztunk.

Elég hosszú idő volt, mire dűlőre jutottál velünk kapcsolatban, de ettől függetlenül rettentő boldog voltam, amiért végül nem utasítottál vissza. Előtte borzasztóan féltem, hogy a januári érzelemkirohanásommal esetleg tönkretettem mindent, de nagy megkönnyebbülésemre nem így történt.

Kicsit ugyan bántott, hogy olyan sok idő kellett neked, mire újra találkozni akartál velem, de az a hosszú, idegtépő várakozás végül meghozta a gyümölcsét.

Amikor felhívtál és azt mondtad, hogy adjunk magunknak egy esélyt és menjünk el egy próba randira, úgy éreztem, mintha szárnyaim nőttek volna a boldogságtól. Nem akartam, hogy tudj róla, de most már elmondom, hogy egy kicsit könnyeztem, miután letetted a telefont.

Ennyire örültem neked.

Alig bírtam felfogni, hogy ez az egész nem csak egy vicc.

A kapcsolatunk ugyan nem volt hivatalos, de mivel a legvadabb álmaimban sem gondoltam volna, hogy eddig eljuthatok, nem is akartam siettetni a dolgot.

Azt beszéltük meg, hogy este elmegyünk pizzázni és majd meglátjuk, mi sül ki belőle. A hangod nem volt valami izgatott, miközben beszéltünk, amiből azt szűrtem le, hogy az örömtánc még várhat. Sokat. Érezhető volt, hogy bizonyítanom kellett neked.

Nem voltam már kisfiú, ezért úgy gondoltam, érdemes lennék rá, hogy a párod legyek. Még úgy is, hogy fiatalabb voltam, mint te. Úgy éreztem, hogy képes lennék boldoggá tenni téged, hiszen számomra semmi sem volt fontosabb nálad. Ezt mindenképp tudatni akartam veled aznap.

Milyen naiv voltam.

Úgy éreztem, mintha két méterrel a föld fölött lebegnék, miközben a pizzéria felé igyekeztem.

Úgy szorongattam a neked vett ajándékot, mintha az lenne minden kételyem forrása. Még szerencse, hogy eltaláltam az ízlésed, nem? Megöleltél, miután odaadtam neked a levendulaszín, bojtos sapkát, amit neked vettem, úgyhogy szerintem tetszett neked.

Szerintem nem mondtam neked, de aznap este úgy néztél ki, akár egy igazi földre szállt angyal.

A ruhádra már nem emlékszek tisztán, az arcodra viszont annál inkább. Az ajkaidat, a szemeidet, a hajadat, még az orrod ívét is mintha az égiek a saját kezükkel formálták volna, olyan tökéletes volt minden vonásod. Egyszerűen csodálatos voltál, pedig semmit sem változtál. Mégis úgy tűnt, mintha megszépültél volna az utolsó találkozásunk óta. Lehet, hogy csak azért láttam így, mert olyan régen nem találkoztunk?

A randink egyébként szerintem fantasztikusan telt. Remélem, hogy te is pont ugyanannyira élvezted minden egyes percét, mint amennyire az akkori énem.

Minden egyes pillanatot az eszembe véstem, hogy újra és újra visszaemlékezhessek rá. A mai napig szó szerint vissza tudnám idézni a szavaidat, amikor elmesélted, hogyan verted le balesetből a lépcsőházban a szomszédod virágcserepeit.

Emlékszem, milyen káprázatosan visszhangzott a nevetésed, miközben véletlenül az orromnak nyomtad a villádat, amikor próbáltál adni egy kicsit az ételedből, hogy megkóstoljam.

Emlékszem, mennyire elpirultam, mikor letörölted az arcomat az ujjaiddal, akár egy gyereknek. A szívmelengető tekinteted pedig még az óvatos érintésednél is kellemesebben simogatta a bőrömet.

Emlékszem, milyen csinos voltál, amikor sietve felkötötted a hajad, hogy ne zavarjon téged evés közben, én pedig felmutattam neked azt a hajtincsedet, melyet kifelejtettél, így újra kellett csinálnod az egészet.

Kifogástalan volt minden.

A tudatom egy sötét kis szegletében ugyan érzékeltem, hogy valami nincs rendben veled, de olyan földöntúli eufória uralkodott a lelkemben, hogy ez valahogy nem tudatosult bennem. Pedig láttam rajtad, hogy félsz valamitől. Az összes gesztusodban és pillantásodban ott volt az a megmagyarázhatatlan aggodalom, amit nem tudtam mire vélni.

Mégsem akartam tudomást venni róla. Pedig tudtam, hogy valami aggaszt, hiszen amikor a szemedbe néztem, olyan volt, mintha egy feneketlen gödörbe bámultam volna, amely bármelyik pillanatban elnyelhet.

Sajnálom, hogy nem voltam sokkal figyelmesebb.

Így utólag már tudom, hogy nem szabadott volna tartanom attól, hogy a gondolataid mélyére ássak. Addig kellett volna faggatnom téged, amíg meg nem mondod az igazat, én mégis játszottam az agyam, mintha mindent tudtam volna rólad. Mintha tisztában lettem volna mindennel, amit érzel és végbe megy benned. Mintha nem láttam volna, milyen erőltetett minden egyes mosolyod.

Mekkorát tévedtem.

Kérlek, bocsásd meg ezt nekem.

Kölyök voltam még, akit megrészegített az érintésed, amikor kézen fogva távoztunk az étteremből, hogy hazakísérjelek. Elvakított a szerelem és az öröm, hogy végre összefűzhettem az ujjainkat egymáséval anélkül, hogy tartanom kellett volna attól, hogy tönkreteszem a köztünk lévő kapcsolatot.

Elég mentség ez arra, hogy nem figyeltem rád eléggé?