ELŐSZÖR » első kötet

J

- Sujinak -

Egy csapadékos, júliusi napon láttalak először sírni.

Emlékszem, pár nappal előtte derült ki, hogy felvételt nyertem a BigHit Entertainment nevű céghez mint trainee, és ahhoz hogy végre elkezdhessem a céljaim megvalósítását, Szöulba kellett utaznom, magam mögött hagyva ezzel mindent, ami Busan városához között.

Téged is beleértve.

A fagyizóban történt incidens óta nem mertem a szemeid elé kerülni, bármennyire is áhítozott a szívem a jelenléted iránt. A bőröm szinte viszketett, annyira vágyott az érintésedre. A költözésem előtti napon mégis úgy döntöttem, hogy meglátogatlak, bármennyire kínzott is a tudat, hogy szakítanom kellett veled.

Túlságosan szerettelek ahhoz, hogy elvarratlanul hagyjam a minket összefűző, szerelmi szálakat, ezért elhatároztam, hogy korrekt leszek veled és megpróbállak elengedni, hiába voltál fontos a számomra. A legfontosabb.

Összeszorult torokkal kopogtattam nálad, a fejemben az előre begyakorolt szöveget mantrázva, mikor ajtót nyitottál nekem és újra szembe kerültél velem, teljes életnagyságban.

Nem számítottam rá, hogy a jelenléted ugyanolyan hatással lesz rám, mint pár hónappal előtte, ám amikor felpillantottam rád, az arcom vérvörösre gyulladt, a szívem pedig akaratlanul is, de azonnal zakatolni kezdett a mellkasomban. Olyan hangos dörömbölésbe kezdett, hogy sietve megköszörültem a torkomat, mert féltem, esetleg te is meghallod.

Hiába, teljesen oda meg vissza voltam érted.

Ugyanolyan gyönyörű voltál, mint amikor először megláttalak. Nem számított, hogy ki voltak sírva a szemeid, hogy kócos volt a hajad, vagy hogy nem volt rajtad smink, számomra még így is te voltál a legcsodálatosabb nő az egész földkerekségen. Sötétzöld rövidujjút viseltél, melynek az elejéről egy szelet dinnye mosolygott rám, melyből kitaláltam, hogy pizsamában vagy. Mivel ezen kívül csak egy virágmintás bugyi volt rajtad, ezt nem volt nehéz kitalálni.

Szívem szerint legszívesebben zokogva a nyakadba borultam volna, megcsókolva minden egyes porcikádat és könyörögni, hogy gyere velem Szöulba, hogy ott együtt kezdjünk új életet, mégis visszafogtam magamat, hiszen tudtam, hogy ez minden szempontból lehetetlen volt.

Férfiként kellett viselkednem, hiába nem voltam még nagykorú, ennek ellenére azonban tisztában voltam vele, hogy a te érdekeidet kellett szem előtt tartanom, nem pedig a saját, kicsinyes vágyaimat.

A tekinteted üres és bamba volt, miközben nekikezdtem a monológomnak. Nem vártam tőled semmiféle biztatást, ezért úgy döntöttem, hogy a legegyszerűbb és legkíméletesebb, ha röviden és lényegre törően elmondom, mi a helyzet és nem zavarlak tovább.

Elújságoltam, hogy másnap már Szöulban leszek, hogy esélyem lesz valóra váltani az álmaimat, hogy a szüleim mennyire boldogok, amiért végre küzdök valamiért, egyszóval kiadtam magamból mindent, amit az utolsó találkozásunk óta nem tudtam megosztani veled. Meséltem arról, hol fogok lakni, kik lesznek a jövendőbeli bandatársaim, mit fogok majd holnap csinálni és minden egyébről, ami abban a pillanatban eszembe jutott.

A mondatok úgy gördültek le az ajkaimról, mint könnycseppek az arcbőrön, belül pedig úgy is éreztem magam, a szívem ugyanis sírt utánad.  

Már nem érdekelt, mit akartam mondani pár perccel előtte, csak az, hogy ott voltál előttem és még volt esélyem beszélni veled. Addig akartam ezt megtenni és addig akartam húzni azt a pillanatot, amíg volt rá lehetőség, hiszen a következő nap már kilométerek választottak el tőled.

Amikor kifogytam a szavakból és összezártam az ajkaimat, akkor emeltem a tekintetemet újra az arcodra. Előtte mereven bámultam a kutyás papucsba bújtatott lábadat, de tudtam, hogy képtelen lennék úgy elmenni, hogy nem néztelek meg magamnak még egyszer utoljára.

Akkor vettem észre, hogy sírsz.

Először, mióta megismertelek.

Az ajkaid remegtek, miközben a könnyeid úgy csorogtak le az arcodon, mint esőcseppek az ablaküvegen. Úgy markoltad az ajtófélfát, hogy az ujjbegyeid teljesen elfehéredtek, én pedig csak néztelek és azon gondolkoztam, mennyire szemkápráztató voltál.

Már éppen azon voltam, hogy elkaplak és magamhoz szorítalak téged, te viszont magunk közé emelted a kezeidet, amikor közelebb léptem, jelezve hogy ne érjek hozzád. Legszívesebben én is hangosan felzokogtam volna, amikor megláttam, milyen szomorú arckifejezést öltöttek a szépséges vonásaid, mégis próbáltam tartani magamat, legalább a te kedvedért.

A szívem millió darabra tört, mikor szó nélkül becsaptad az ajtót, falat húzva közénk, magamra hagyva a kihalt folyosón. Ettől annyira meghasadt a lelkem, hogy abban a pillanatban térdre rogytam és a fejemet fogva törtek fel belőlem az addig elfojtott érzelmeim.

Viszont hiába hisztiztem, akár egy rossz gyerek, az ajtód konokul zárva maradt, hiába dörömböltem rajta és hiába szólongattalak.

Akkor már tudtam, mekkora hibát követtem el azzal, hogy kizártalak az életemből, ahogyan te a lakásodból, arról azonban még csak sejtelmem sem volt, hogy mi lesz majd az igazi, végső büntetésem a kegyetlenségem miatt.

A java hátra volt.