ELŐSZÖR » első kötet

i

- Sujinak -

Fülledt, augusztusi nap volt, amikor először azt mondtad, hogy gyűlölsz.

Éppen vacsorázni voltam a bandatársaimmal, amikor megcsörrent a mobilom, a kijelzőn pedig a te neved villant fel. Tekintve, hogy már elég régóta nem kerestük egymást, ez elég meglepő volt.

Egy pillanatig fontolóra vettem, hogy ignorálom a hívásodat, ezzel megkönnyítve mindkettőnk számára a továbblépést, de egy pillanatnyi hezitálás után bocsánatot kértem a srácoktól és szinte futólépésben mentem ki az utcára, hogy minél hamarabb beszélgetni tudjunk.

Túlságosan hiányzott már a hangod ahhoz, hogy veszni hagyjak egy ilyen lehetőséget.

Annak ellenére, hogy egy telefonbeszélgetés pont annyit jelentett a darabokra tört szívemnek, mint éhezőnek egy falat kenyér, mégsem bizonyultam elég erősnek ahhoz, hogy megtagadjak magamtól egy ilyen alkalmat. Mivel elvonási tünetektől szenvedtem, amióta csak elváltak egymástól az útjaink, képtelen lettem volna úgy tenni, mintha nem vettem volna észre, hogy kerestél.

Hogy te kerestél.

A selymes hangod helyett azonban keserves zokogás ütötte meg a fülemet a vonal másik végéről. Ennek hallatán majdnem elestem a saját lábamban, annyira megijedtem.

A mellkasomhoz kaptam a kezeimet, miközben faggatni próbáltalak, hogy minden rendben van-e, te viszont nem válaszoltál. Helyette csak sírtál tovább, néha kipréselve magadból annyit, hogy "Hiányzol Jimin", "Gyere vissza hozzám" vagy "Nem bírok élni nélküled", én pedig csak álltam, akár egy márványszobor és földbe gyökerezett lábakkal hallgattam az érzelemkirohanásodat.

Elég artikulálatlanul beszéltél, ennek ellenére mégis megértettem, hogy azt akartad, hogy költözzek vissza hozzád Busanba és kezdjük előlről a kapcsolatunkat.

Egyszer sem hallottalak téged olyan kétségbeesettnek, mint azon az estén.

Mégsem tehettem semmit, pedig pontosan ugyanazt éreztem, amit te. Elhagyatottságot.

Ironikus, hogy pont egy ilyen kritikus szituációban vallottad be azokat a dolgokat, melyeket a kapcsolatunk alatt mindennél jobban hallani akartam. Te azonban éppen akkor mondtad el nekem mindezt, amikor nem adhattam olyan választ, amely mindkettőnknek megfelelt volna.

Úgy ittam a mondataidat, mint egy kocsmatöltelék az alkoholt.

Minden sejtem utánad áhítozott, mégsem szakítottalak félbe, mondva, hogy azonnal repülök hozzád, hanem hagytam, hadd beszéld ki magadból, ami nyomta a lelkedet. Nem akartam, hogy tüske maradjon benned, ezért a hátamat a hideg kőfalnak vetve hallgattam az édes szavaidat.

Szívem szerint legszívesebben az első busszal utaztam volna haza, hogy a karjaim közé zárjalak és megóvjalak téged a belső küzdelmedtől, az eszem viszont tudta, hogy mi ketten már soha nem lehetünk egy pár, hiába szerettelek jobban mindennél ezen a világon.

Elvégre, az álmaimat választottam helyetted.

Már feláldoztalak egy olyan csapatért, akikkel a siker korántsem volt garantált, nekem mégis tartanom kellett magamat a szerződéshez, melyet a BigHit Entertainment-nél pár héttel előtte aláírattak a bandával.

Már nem volt visszaút.

A könnyeimmel küszködve szorítottam össze az ajkaimat, miközben felpillantottam az égre és azon gondolkoztam, miért kellett ennek így történnie. Az életet hibáztattam, amiért döntésre kényszerített két olyan dolog között, amikért bármire hajlandó lettem volna.

Miért nem lehetett az enyém mindkettő? Te és a karrierem.

Túl sokat kértem ezzel? Ha nem, akkor mégis miért nem maradhattál az enyém?

Miután lenyugodtál annyira, hogy én is szóhoz jussak, tisztában voltam vele, mit kellett tennem.

El kellett érnem, hogy ne szeress többé, hogy meggyűlölj engem, ezért kegyetlenül derékba törtem a könyörgésedet, mert tudtam, hogy ezzel könnyítek a legjobban helyzeteden. Ugyan reszkettek a végtagjaim, a hangom viszont szigorúan csengett, amikor azt hazudtam neked, hogy ne keress többet, mert már nem érdekeltél. Mert már nem szerettelek.

Úgy ejtettem ki minden egyes szót, mintha pisztolyt tartottak volna a fejemhez, te viszont - hatalmas megdöbbenésemre - hittél nekem, mert egy rövid hatásszünet után kijelentetted, hogy gyűlölsz és minden további nélkül megszakítottad a vonalat.

Talán ez volt a legrosszabb. A tudat, hogy egy csillagot sem kellett lehazudnom neked az égről ahhoz, hogy azt gondold, a szerelmem egy kicsit is enyhült irántad. Mekkora idióta voltam, amikor azt hittem, hogy ezzel rajtad segítek, mikor igazán ezzel löktelek a lelkedet sanyargató démonok karjai közé.

Micsoda barom voltam.