ELŐSZÖR » első kötet

r

- Sujinak -

Fülledt, júniusi idő volt, amikor először megnyíltál nekem.

Amióta új szintre emeltük a kapcsolatunkat, türelmesebb és beszédesebb voltál velem, ami nagyon boldoggá és kicsit talán elbizakodottá tett engem. Ezért tudatosan ösztönözni kezdtelek arra, hogy add meg magad a kettőnk közötti, mélységek nélküli szerelemnek, hogy végre kialakuljon köztünk az a bizalmi kötelék, amelyre mind a kettőnknen szüksége volt.

Hatalmas hiba volt.

Abban a naiv tévhitben ringattam magam, hogy én elég motiváció leszek ahhoz, hogy abbahagyd az önsanyargatást. Gyerekes álom volt csupán, én mégis reméltem, hogy átértékeled az életedet és jobban megbecsülöd majd önmagadat. Ha nem is saját magad miatt, legalább miattam.

Azt gondoltam, hogy ha mi ketten együtt vagyunk, képesek vagyunk legyőzni az egész világot, beleértve a te mentális problémáidat is.

Bárcsak tudtam volna, hogy ezzel olyasmit indítok el benned, amit utána nem tudok majd visszafordítani. Telhetetlen voltam és szerelmes, ezért nem csak testileg akartalak meghódítani és magamhoz láncolni, hanem lelkileg is.

Éppen a belvárosban sétáltunk, amikor azzal kezdtelek el nyaggatni, hogy árulj el többet magadról és a múltadról és mutass be a családodnak, hogy tudják, milyen jó kezekben vagy.

A szavaim hallatán olyan hirtelen perdültél meg a tengelyed körül, hogy majdnem összeütköztünk. A szemeid villámokat szórtak, miközben a tekintetedet az enyémbe fúrtad, mégis volt benne valami átérezhetetlen fájdalom, amely addig csak ritkán mutatkozott meg. Akkor értettem meg, hogy milyen érzékeny pontra tapintottam.

Arra számítottam, hogy veszekedni fogsz, de semmi ilyesmi nem történt.

Miután lenyugtattad magad, nagy meglepetésemre azt válaszoltad, hogy este találkozzunk a lakásodban és akkor majd megismerhetem a szüleidet. A hangod hűvös volt és kimért, én mégis szélesen elmosolyodtam és elégedetten vártam a nagy találkozást.

Sötétedés után földöntúli örömmel és rendezett külsővel léptem be az otthonodba, felvértezve minden kihívással szemben, rajtad kívül azonban senkit sem találtam ott.

Az orromig is alig láttam. Az összes villany le volt kapcsolva és az összes függöny be volt húzva, hogy egy leheletnyi fény se szűrődhessen be a szobákba. Értetlenkedve pillantottam rád, miután becsuktad utánam a bejárati ajtót, te viszont olyan érzelemmentes arccal fűzted össze az ujjainkat, mintha egy hóhér lennél, aki a kivégzésemhez vezet.

Így mentünk át a nappaliba, ahol az ablakod elé állítottál és megkérdezted, hogy mit látok. Nem értettem, mire ment ki a játék, mégis készségesen eleget tettem a kérésednek.

Emeletes társasházban laktál, ahonnan pont át lehetett látni a szomszéd épületbe. Csak egy utca választott el téged a veled egy szinten lakókkal. Az ablakod egy szűkös hálószobára adott rálátást, ahol egy idősödő házaspár épp aludni készült.

Ők voltak a szüleid.

A mai napig tisztán cseng a fülemben, ahogyan elmesélted, mit tettek veled azok az emberek. Hogy az a férfi és az a nő a gazdagság reményében árvaházba adott téged, kitörölve ezzel az életükből, hogy megspórolják azt a pénzt, amit rád kellett volna költeniük. A pasas viszont elbukta a vállalkozását, így a házaspár eladósodott, keservesen elveszítve minden egyes wont, amiért lemondtak rólad, így kerültek a környékre a nagy fényűzésből.

Emlékszem, milyen utálattól csöpögött a hangod, miközben arról beszéltél, hogy mikor nagykorú lettél, felkutattad a szüleidet és direkt a szomszédságukban béreltél lakást, hogy nyomon tudd követni az életüket, közel de mégis kellő távolságra tőlük.

Egy hosszú pillanatig csak elkerekedett szemekkel meredtem a két, számomra teljesen idegen emberre, akik olyan békésen pakolásztak a szobában, mintha az égvilágon semmi rosszat nem követtek volna el életük során.

Pedig eldobtak téged maguktól.

Megfosztottak téged mindentől.

Tönkretettek téged.

Ott voltál az orruk előtt, mégsem vettek téged észre. Mintha nem is ismertek volna. Te pedig direkt csináltad az egészet. Hogy minden nap emlékeztesd magadat arra, hogy nem kellettél nekik. Hogy nem foglalkozott veled senki, és hogy teljesen magadra voltál utalva.

Most már értem, Suji.

Akkor még nem, de most már megértem, hogy akkoriban miért tetted, amit tettél.

Emlékszem, milyen kétségbeesetten gondolkoztam, hogy mit mondhatnék, amitől egy kicsit enyhíthetnék a szomorúságodon, de semmi sem jutott az eszembe.

Szánalmasnak és haszontalannak éreztem magamat, miközben erőtlenül átöleltelek, a hajadba vezettem a kezeimet és az arcodat a mellkasomra húztam, remélve, hogy ezzel egy kis vigaszt tudok nyújtani számodra.

Sajnálom, hogy nem tudtam többet tenni érted.