Ha érez a szív...》In Progress《

5.

Szótlanul bámultuk Kalát, aki a falban ugatott. Ő hátranézett, és mellémugrott. Elrántottam a kezem, de rögtön meg is bántam. A kutya ijedten nézett rám, én pedig bűnbánóan átöleltem.
Nem tudjuk mi történt. Többen is tapogatni kezdték a falat, te átnyúlni senki se tudott rajta. Egyre inkább kezdtek összegabalyodni a szálak.
Úgy fél óra tanácstalan hitetlenkedés után unalmassá vált a szobám és mindenki kiment. Tommy jött be egyedül, miközben én a kutyával együtt az ágyamon ültem. Levágódott mellém, én pedig rövid hezitálás után a vállára hajtottam a fejem.
-Én...-kezdtem bele, miközben a levegőben hadonászva próbáltam kifejezni érzelmeimet- nem is tudom, hogy mondjam... mindazok ellenére ami történt... egyszerűen csak a kaja jár a fejemben. -fejeztem be mondandómat, mire Thomas hitetlenkedve nézett rám.
-Most, hogy mondod... nekem is. Köszi szépen.- nevette el magát.
-Honnan fogunk szerezni?
-Hát látod, ez egy jó kérdés.
-De nem halunk éhen, ugye?
-Nem. Csak nem azért hoztak ide az Isten háta mögé, hogy aztán hagyjanak éhen halni.
-Biztos?-kérdeztem gyermeki ártatlansággal, amire mosolygva válaszolt.
-Biztos.
Néhány percig csendben ültünk egymás mellett, de én nem bírtam ki, muszáj volt beszélnem.
-Mi a fene történt az előbb Kalával? -kérdeztem, mire az említett felkapta a fejét.
-Hát... a többiek kitaláltak valamit, de hiszek is benne meg nem is.
-Mégpedig?
-Gondolj bele; mi mind megvagyunk bélyegezve. Ő nincs. Mi van, ha csak belebabráltak az agyunkba, és igazából nincs is itt ez a bökött téglafal? -kérdezte. Elgondolkodtam azon amit mondott.
-Ebben van valami. Viszont rossz előérzetem van... Most olyan jó, biztonságban vagyunk a falakon belül, mégis ismét csapdába estünk. Mi van, ha a buggyantak betörnek? -az ajtóra szegeztem tekintetemet miközben beszéltem. Magamon éreztem tekintetét.
-Ha mi nem tudunk innen kijutni, akkor ők se tudnak be. Ezt nézd... A többieknek nem mutattam meg, de egyetlen dolgot sikerült megtartanom az útvesztőből. -mondta, majd friss, új ruhái zsebében kezdett el kutatni. Egy kis digitális órát vett elő.
-Ennyi. Ennyi maradt meg az egész múltunkból. Legalábbis amennyire emlékszünk. - Tommy csalódottan forgatta kezében az órát, nekem pedig megszakadt a szívem. Meg akartam találni az Alkotókat, és egyesével megölni őket, amiért ezt tették vele; velünk.
-Ne így fogd fel Tommy. Gondolj arra, hogy már nem kell félned a Siratóktól, a késlegyektől és semmi régi útvesztőtől.
-Jah, most elvesztettem Chuckot, és  megkaptam a buggyantakat. -nevetett fel gúnyosan, de én kihallottam belőle a sugárzó fájdalmat amit a fiú elvesztése okozott. Megráztam a fejem, és átöleltem.
-Thomas.. van itt valami, amit nem adtam neked oda. -mondtam, majd a zsebemben  kezdtem kotorászni. A fiú kíváncsian nézett rám.
-Attól féltem, hogy nagyon felzaklatna, ha korábban adtam volna oda neked, de úgy érzem eljött az ideje. Chuck... megköszönte az eddigi időt, és ezt küldte.- vettem elő a fabábut, amit anno még a fiú adott. Thomas kivette a kezemből, és fejét lehajtva kezdte el vizsgálgatni. Egy könnycsepp hullott a játékra, majd mégegy, és mégegy.
-Köszönöm.-szólalt meg végül, majd erősen magához szorított.

Ahogy telt az idő, úgy lettünk egyre idegesebbek. Tommy órája 19:30-at mutatott. Össz-vissz 2 problémám volt: fáradt voltam és éhes,  problémákra pedig megoldást kell keresni, de mivel itt kaja nem volt, ezért lefeküdtem aludni.
Hosszú idő után most volt az első alkalom, hogy nem rémálmom volt. Álmomban a Tisztáson jártam. A kilátóban ültem, a nap kellemes melegséggel sütötte az arcomat, miközben egy kis szellő meglebegtette szőke tincseimet. Mellettem Newt ült, én pedig a vállára hajtottam a fejemet. A kapu előtt Minho és Thomas  beszélgettek, amikor pedig Tommy felnézett, mosolyogva integetett nekem. Én szintén vidáman visszaintettem, és tovább pásztáztam a Tisztást. Beláttam a konyhába, ahol Serpenyő főzött, a többiek meg nevetve mutogattak egymásra. Aztán tekintetem az erdő felé siklott, ahol Chuckyt láttam meg, ahogy Kala után fut. A kutya szájában a fiú mellénye volt, és lóhalálában vágtázott előtte. Végül mindketten nevetve terültek el a földön, és a két futár is csatlakozott hozzájuk. Mind boldogok voltak. Én is az voltam.
Aztán az összes szép dolognak egy pillanat alatt vége szakadt az ébredésemmel.
Az ágyamban feküdtem, egyedül, éhesen. És valamilyen oknál fogva nagyon büdös volt. A szobában sötétség uralkodott, valószínüleg éjszaka lehetett. Kala az ágy mellett alszik, az ablakon besüt a hold fénye.
"Várjunk csak! Hova tűnt a téglafal?" gondoltam, de ahogy jött, úgy ment is tovább. Már nem keresem a logikát. Szívesebben valami kaját. Iszonyatosan éhes vagyok. Felálltam, beállítottam a fürdőbe, és ittam a csapból. "Honnan jöhet ez a szag?" Ahogy végeztem, át akartam menni a fiúkhoz, hátha ők találtak valami ételt. Az ajtóhoz léptem, lenyomtam a kilincset, és kiléptem. Tudván, hogy az asztalokat még akkor széttoltuk, amikor Arist kihallgattuk, nem vigyáztam arra, hova lépek. Bátran léptem ki a szobából. Nem kellett volna.
Nekimentem valaminek, de nem láttam mi az. Csak az orrfacsaró bűzt éreztem. Akármi is volt, a levegőben lógott, és amikor nekimentem, nyikorgó hanggal himbálózni kezdett. Ijedten ugrottam egyet hátra, és halkan sikkantottam egyet. Megtámaszkodtam az ajtókeretben, és vártam egy fél percet, míg lenyugodtam. Aztán négykézlábra ereszkedtem, és mászni kezdtem a fiúk hálója felé. Még a sötétben is tudtam tájékozódni, mert a szemem előtt élénken élt a szoba elrendezése. Amint az ajtajukhoz értem, kopogtam kettőt. Feltérdeltem, és két (még mindig remegő) kézzel az ajtónak támaszkodtam. Hiba volt. Valaki kinyitotta az ajtót, én pedig szó szerint az illető lábai elé borultam.
-Mi a franc?!-hallottam meg Minho ijedt, mégis halk kiáltását.
-Engedj már be te bökött!-suttogtam hisztérikus hangon, majd besurrantam a lába mellett. Bent az összes fiú aludt, én pedig az ajtótól legtávolabbi sarokba kuporodtam. Minho beállt elém, összefonta a kezeit, miközben én átkulcsoltam a térdeimet, és hátradöntöttem a fejem.
-Mit csinálsz te itt?- kérdezte suttogva.
-Van odakint valami. Valami a levegőben. Ott lóg. De nem tudom mi az. - válaszoltam a sírás határán állva.
-Miről beszélsz? Mi lóg? És mi ez a szag?
-Épp ez az! Nem tudom! De nekimentem annak a kibökött akárminek mikor kijöttem a szobámból, és halálra ijedtem!- válaszoltam, majd ölelésre nyújtottam a kezeimet. Minho rámnézett, felvonta fél szemöldökét, de végül letérdelt és átölelt. Egy ideig nem engedtem el, de aztán muszáj volt. Leült mellém, és csendben néztük az ajtót. Pár perc után rámnézett.
-Megnézzük mi van ott kint? -kérdezte, mire én vonakodva bár, de bólintottam. Felállt, a kezébe vette a poroltót, és az ajtóhoz lépett.
-A falhoz húzódva elsétálok a villanykapcsolóig. Addig is, maradj itt, majd szólok ha megtaláltam. Okéság?
-Okéság. -válaszoltam, aztán néztem ahogy kilép a szobából. Szorosan a fal mellé állt, és úgy kezdett el sétálni. Fél perc után hallottam meg újra a hangját.
-Megvan! Kapcsolhatom?
-Igen... azthiszem.
-Rendben.- mondta, majd felgyulladtak a fények. Meghallottam Minho ijedt kiáltását, mire én is körbenéztem, és egy hatalmas sikítás kíséretében hátraestem. Négykézláb kezdtem hátrálni, még mindig hangosan. Azt hittem az eddigieknél rosszabb, vagy ijesztőbb már nem jöhet, de mekkorát tévedtem! Amikor megláttam a szobában lévő állapotot, minden megmaradt reményem elszállt, ugyanis a plafonról felakasztott testek lógtak le. Azoknak a hullái, akik idehoztak minket.