Ha érez a szív...》In Progress《

13.

Délután 5 óra van. Charles vett tőlem vért, éppen azokat a mintákat elemezi. Én a fürdőben állok, és a tükörképemet bámulom.
Az a lány, aki még a tisztáson voltam, megszűnt létezni. Szőke hajam kócosan omlott vállamra, testemnek szinte minden porcikáját sebek borították. Kék-lila foltok, vágások, hegek... és már sohasem fognak begyógyulni.
A tenyeremet újrakötöztem. Mondjuk úgy nehéz volt, hogy nem néztem rá. Mi lesz ha valaki kezet fog velem? Tudok még szorítani a kezemmel? Hát... most megtudjuk.
Lelkiekben felkészülve erősen ökölbe zárom a kezemet, és szorítom amilyen erősen csak tudom. 
A fájdalom villámcsapásként ért. A tenyeremből indulva hullámként ment végig a testemen. Másik kezemmel lefogtam a számat, nehogy sikítsak. Elsötétült egy pillanatra előttem a világ, majd szép lassan kitisztult. A földön ültem, fejemet hátrahajtottam, kezeimet ernyedten tartottam magam mellett, és sírtam. Nem tudtam visszatartani a könnyeimet.
Mindig ilyen kínban lesz részem, ha használom a bal kezem?
Nem. Rosszabban.
Aztán arra gondoltam, hogy kint nem eshetek össze egy egyszerű kézfogástól. Hát amilyen gyorsan csak tudtam, talpra ugrottam, és kezeimmel egyensúlyozva próbáltam megállni a lábaimon. Letöröltem a könnyeimet, és egy mély sóhajtás kíséretében kiléptem a fürdőből. Charles laborjába mentem. A férfi nekem háttal, az asztalára görnyedve dolgozott.
-Doki? Van már eredmény?- kérdeztem bizonytalanul. Mikor meghallotta a hangomat, összerezzent. Lassan felemelte a fejét, és hátrafordult.
-Úgy tűnik, igen... de nem értem. -mondta, majd intett hogy menjek oda.
-A minták kimutatták, hogy elkapta a fertőzést, de... nem teljesen. - bökte ki.
-Micsoda? Az meg mit jelent?
-Én magam se tudom. A sejtjei nem olyanok, mint egy immunisé, de az átlag emberével sem egyeznek.- egy pillanatra még lélegezni is elfelejtettem. Értetlenül néztem a dokira.
-Hogy mi? Akkor.. mennyi időm van?  
-Pontosabb vizsgálatokhoz pontosabb műszerekre lenne szükségünk, de néhány alap információt ki tudtam következtetni a sejtek alapján... - látva a grimaszt az arcomon, magához intett, és belenézhettem a mikroszkópba.
 -Nézze. Míg egy sima ember szervezetében percenként 2 mm-t növekszik a kitörés, az Önében Mira 4 percre volt szüksége hogy 1 mm-t nőjön. Ami tehát azt eredményezi, hogy 2-szer, 3-szor több ideje van a 3. Stádium elérése előtt, mint egy átlag civilnek. Ez a logika alapján 9-10 hetet adnék magának, mielőtt átváltozna..
Viszont, az utolsó hetet nem számoljuk, mert akkor már nem tud az ember úgy gondolkodni, cselekedni ahogyan ő azt szeretné, így mínusz 1 hét. És mivel maga nem nyugalmi állapotban van, ezért még egy hetet le kell hogy vonjunk.
-Tehát 2 hónapom van hátra. Igaz? - kérdeztem lesokkolva. Charles szomorúan bólintott egyet.
-Attól tartok igen.
-Értem. És.. köszönöm. -Egyenesedtem ki, majd bizonytalan léptekkel az ajtó felé kezdtem sétálni, de mielőtt kiléptem volna még hátrafordultam.
-Doki..
-Igen?
-Kérem, ha lehet... ne szóljon erről a többieknek.- Charles ismételten bólintott, én pedig összetörten kiléptem az ajtón.

Amikor benyitottam az ebédlőbe, csak annyit láttam, ahogy Thomas felém ugrik, aztán egy palacknyi víz loccsan rám. Egy pillantra megfagyott a levegő. Eszméletlen düh kapott el.
-Te idióta! Nem tudsz figyelni!? Tudod mennyi idő amíg ez megszárad?! -keltem ki magamból, és üvöltöztem a fiúval. Brenda és Jorge akik eddig a falnak támaszkodva figyelték a fiúk gyerekes fogócskáját, most ijedten rámemelték a tekintetüket. Minho is belefagyott a mozdulatába, és engem figyelt.
-Ne haragudj Mira, én tényleg nem...-kezdett el Thomas magyarázkodni, de nem hagytam hogy befejezze a mondatot.
-Te nem mi?! Nem akartál játszadozni az istenverte világvége közepén? Mikor fogsz már végre megkomolyodni?!-vágtam a fejéhez, majd kiviharzottam a szobából, egy hangos ajtózárást követően.
Feltéptem a bejárati ajtót, és lerohatnam.
Friss levegőre volt szükségem, távol a többiektől.
A romból kiérve körbenéztem egy nugodt helyet keresve. A szemem egyből megakadt egy, a szemben lévő modernebb épület oldalán lévő létrán. A ház nem volt nagyon magas, de arra épp elég, hogy a tisztáson maradt kilátó emlékét visszaidézze bennem. Ahogy a lágy szellő simogatta az arcom... szinte hallom ahogyan a tisztársak beszélgetnek, hogy milyen munka van még  vagy éppen mi történt az útvesztőben. Sosem gondoltam volna, hogy valaha is hiányozni fog az a hely, most pedig a fél karomat odaadnám, csak hogy visszamehessek.
A barátaim fele csapdábaesett, a másik fele bár szabadon van, tudom, hogy már nem sokáig láthatom őket.
Teljesen egyedül maradtam. A magány, és a félelem még erősebben fájt, mint a kitörés okozta fájdalom... A tudat, hogy talán soha többet nem láthatom Newtot... hogy Kala gazdátlanul marad... és hogy talán nem segíthetek kijutni a többieknek.
Ez zavar a leginkább. Ha ők nem jutnak ki, a halálom értelmetlen lesz.
De soha nem fogom megmondani nekik. Talán hagyok egy levelet magam után, néhány kedves sort, hogy emlékezzenek majd rám, de ennyi. 

Nem akartam kiabálni Thomassal. Nem tudom, mi történt odabent.. de mintha nem én mondtam volna a szavakat amik kijöttek a számon, hanem valami undok kis lény, ami irányítja a testemet. Nem hiába rettegnek az emberek ettől a betegségtől.

Nem számoltam hány percig ültem még odakint a háztetőn, csak élveztem a csendet és a nyugalmat ami körülvett. A magas hő miatt a ruhám pillanatok alatt megszáradt. Elengedtem magam, hátradőltem, és hagytam, hogy a nap sugarai melegítsék az arcomat. Furcsa volt.. az addig perzselő forróság most kellemes meleggé változott.. mosolyogva pihentettem a szemeimet, egészen addig, amíg meg nem hallottam egy zajt odalentről.
Kész. Ennyit a sziesztámról.
Egy beszélgetés ütötte meg a fülemet. A tető széléhez másztam és óvatosan lepillantottam.
Tommy és Minho álltak odalent. Az addig érzett dühöm teljesen elszállt. Nem is tudom mi ütött belém akkor. 
Próbáltam egy-két szót elkapni a beszélgetésből, de nem kellett nagyon hegyeznem a fülemet, Minho szinte ordibált.
-Én ezt nem hiszem el! Miért nem tudtál odafigyelni?! - nagyon ki volt akadva ahogyan onnan fentről láttam. Thomas utána ment, mozdulataiból látszott, hogy ő tényleg nem akarta. Nagyon megbántam amit odabent tettem.
- Tudod, hogy nem akartam! Egyszerű baleset volt! Mira olyan, mintha a húgom lenne, soha nem bántanám, és amúgy is ez csak egy üveg víz volt!
-Ne nekem magyarázkodj, inkább őt keresd! De ha nem lesz meg, én esküszöm...- nem fejezte be a mondatot. Az ökleivel hadonászott a levegőben, de ezen a ponton megállt, és leengedte azokat. Az arcát a kezeibe temette, és leült az egyik épület romjára. Thomas is mellé ült, és vígasztalóan  megütögette a hátát. Az épület amin ültem, bár magas volt, de mindent kristály tisztán láttam és hallottam.
-Bocs haver. Az utóbbi időben teljesen kikészültem idegileg... ez az egész helyzet.. és az a kibökött lány..
Nem figyeltem oda eléggé hol vagyok, mert annyira érdekelt mit fog mondani. Nem figyeltem, így tudtom nélkül közelebbcsúsztam a tető széléhez.
-Tesó.. én is bírom Mirát, de annyit nem ér az egész, hogy tönkrevágd az idegeidet miatta... csak egy üveg víz volt, nem hal bele.- mondta Tommy, mire Minho felkapta a fejét.
-Te tényleg nem érted? Én szerelmes vagyok belé! És belehalok a tudatba, hogy nem lehet az enyém.- sóhajtott egyet a futár. Én pedig lefagyva feküdtem ott, egészen addig, míg tekintetem össze nem akadt..
Tommyéval.
Várj! Ne ne ne! Psszt! Ne mondd el hogy itt vagyok!
Thomasnak hatalmasra nyíltak a szemei, száját résnyire nyitotta és már kezdte volna mondani a magáét.
Mint az őrült, megráztam a fejem, elővettem a kiskutya nézésemet, mutatóujjamat előbb a szám elé tettem, majd összefonva két kezemet kérleltem, hogy fogja be. Csak most az egyszer.
Az arcáról leolvasva eléggé mérlegelt. És azután? Azután megszólalt.
-Minho, azt hiszem...