Ha érez a szív...》In Progress《

11.

Már jó 10 perce gyalogoltunk Alice lakása felé, a kezem pedig szabályosan zsibbadni kezdett.
-Vigyáznod kell magadra. A vírus már a levegőben van. - mondta a lány, miközben felém sandított. Megálltam egy pillanatra.
-Micsoda? Ilyen hamar? Akkor lehet, hogy már meg is fertőződtem?- Alice is megállt és a válla felett hátranézett rám.
-Meglehet.
A fejem lüktetni kezdett. Nem akarok meghalni. Egy olyan szép élet várna rám  Newttal.. nem akarom eldobni magamtól.
-De ne aggódj. Lassan meglesz az ellenszer. Hallottam néhány pletykát, miszerint a kutatások a Veszettnél igen... hatásosak. Rövid időn belül elő fognak állítani temérdeksok Metoxint, és szétosztják a városiak között! Képzeld csak el, mindenki egészséges lehetne! - mondta a lány csillogással a szemében. Összeszorult a szívem, ahogy hallgattam a szavait.
-És gondolod, hogy megéri feláldozni az immúnisokat, csak azért, hogy mi életben maradjunk? - kérdeztem, mire elgondolkodva nézett rám.
-Nincs győzelem áldozat nélkül.

Végre felértünk Alice lakására. 3 szobából állt, egy konyhából, egy hálószobából és egy WC-ből. Mielőtt bármit is tehettem volna, berángatott a konyhába és leültetett egy székre.
-El ne mozdulj innen! - mondta, és kisietett. Fél  perc múlva egy elsősegély dobozzal a kezében tért vissza.
-Lefertőtlenítem a kezedet. Rendben?
-Persze.. mégegyszer köszönöm. -mondtam a lánynak.
-Nem tesz semmit. És mondd csak Mira, mit csinálsz mindennapjaidban? - kérdezte, mire lefagytam. Most meg mit mondjak neki?
-Tanuló vagyok.- böktem ki az első dolgot ami eszembejutott.
-Tényleg? Mit tanulsz?
-Egészségügyet. -a lány arca felragyogott.
-Nem mondod komolyan! Én is!
-Igen? És hol tanulsz? - próbáltam rá terelni a szót, miközben ő víz alá tette a kezemet. - Ó hogy a bökött sira... - kiáltottam fel hirtelen, majd befogtam a számat. - Bocsánat.
Alice felkapta a fejét.
-Mit mondtál? 
-Semmit.. csak nem számítottam, hogy így fog fájni. -Nevettem el magam kínosan. Nem tudhatja meg, honnan jöttem.
-Aha, értem. 
A vágás mély volt. A pólóm meg tiszta vér. Alice lefertőtlenítette, bekötözte, és adott tiszta ruhát.
-Ha gondolod, lezuhanyozhatsz.. - mosolygott rám, és ezt az ajánlatot nem tudtam visszautasítani.
Ahogy beálltam a melegvíz alá, gondolkodni kezdtem. 
Vajon hol lehetnek a többiek? Biztonságban el tudtak rejtőzni? Egyikőjüket sem kapták el? Mi lehet Kalával?
Megbízhatunk abban a doktorban? Hogy fogunk bejutni a Veszetthez? Newt... él még?
Nem. Be kell fejeznem. Nem veszíthetem el azt az apró kis reményszikrámat is.
Illetve.. még egy dolog jutott eszembe. Nem csak én voltam az egyetlen nem immúnis a csoportban. A23-as alany.. ő vajon ki lehet?

Mikor végeztem, felöltözve a hálóba léptem. Alice nekem háttal, hasonfekve lapozgatott egy könyvet.
-Mit olvasol? - huppantam le mellé.
-Anatómia. -sóhajtott egyet a lány majd fejét fáradtan tette bele a könyvbe.
-Tényleg, nem fejeztük be a beszélgetést. Hol is tanulsz?
-Ő.. egy közeli egyetemen. Nem nagy épület, kevesen tudnak róla.. -mondta Alice, majd kínosan megvakarta a tarkóját. Hazudott volna?
-Vagy úgy.. értem. Amúgy merre van a családod?- kérdeztem témát váltva, látva hogy kényelmetlenül érzi magát. Erre mégrosszabb kedve lett.
-Egyedül élek. A szüleim meghaltak a fertőzésben. Volt egy húgom.. Anne-nek hívták, csak ő maradt nekem. Akkoriban még csak 11 éves volt. Nem mutatta jelét a betegségnek, azt hittük egészséges. Egyik nap elvittem egy közeli kávézóba, meghívtam egy szelet tortára. Olyan boldog volt... aztán az asztalnál elkezdett köhögni. Nagyon rosszul lett, és ezt meglátták a katonák. Odajöttek ellenőrizni. Akkor már tudtam, hogy fertőzött. Ezt ki is mutatta a detektor. Anne zokogott, és kérte őket, hogy engedjék el. Engem sem engedtek oda hozzá. El se tudtam tőle búcsúzni. Elvitték. Ezért akarok orvos lenni, hogy megtaláljam a gyógymódot.- fejezte be a lány. Arcát eltakarta hosszú, barna haja. Az anatómiakönyv lapjaira könnycseppek hullottak, én pedig magamban két részre szakadtam.
Az egyik, a barátaim oldala. Az emberkísérletek elleni oldal.
A másikon viszont a vírus megtalálása mellett álltam.
Nem tudtam mit tegyek. Szembefordítottam magammal és erősen megöleltem. Először meglepődött, majd visszaölelt.
-Alice. Tudod mit tesznek az immúnisokkal odabent? -kérdeztem még mindig a lányt ölvelve, de ő a kérdés hallatán hátrahajolt.
-Miért kérded?
-Hát.. csak úgy..
-Olyan nincs. Szóval?
-ő... volt egy immúnis barátom. Bevitték.. azóta nem láttam.-sütöttem le a szememet, és imádkoztam magamban, hogy le ne bukjak.
-Van egy ismerősöm a Veszettnél, ő azt mondta, emberkísérleteket végeznek rajtuk.- kezdte el piszkálni a körmeit, miközben én halálra sápadtam. Elképzeltem, ahogy Newt ott fekszik, csövek lógnak ki a testéből, és soha többet nem kel fel. Nagyon erősen kellett visszafognom magam, hogy ne sírjak.
-Mira? Mira! Minden oké? - kérdezte Alice, miközben kezével integetett az arcom előtt.
-I-igen, csak elbambultam. Milyen emberkísérleteket?
-Nem olyan szörnyűeket mint szerintem te azt gondolod. Vért vesznek tőlük, és azt elemezgetik.. ennyi az egész.
"Hazudik. Látom; hogy hazudik. Ha csak kis vér kellett volna, nem raktak volna minket be a kibökött útvesztőbe. Mit rejtegethet még előlem?"-gondoltam, de nem kérdeztem meg hangosan.
-Értem.. mindegy is. Figyelj, nekem reggel 7-re egy közeli címre kell mennem, szóval most lefekszem. Reggel még találkozunk, nem?-váltottam hamar témát.
-De, persze. Jóéjszakát Mira.
-Jóéjt Al.
Mielőtt még elaludtam volna, a srácokra gondoltam. Csak remélni tudtam, hogy jól vannak. Utoljára még Kala képe villant fel a szemeim felett, majd rámnehezedett az álom.

A vekker fülsértő hangjára ébredtem.  
-Szép jóreggelt álomszuszék! Hogy aludtál?
Ahogy kinyitottam a szememet, Alice mosolygós képét pillantottam meg pár centivel az enyém felett. Beugrott egy emlék, még a tisztásról.. ugyanígy volt, csak Minhoval..
Az emlékre gondolva mosolyogva toltam el a fejét, majd felkeltem.
-Mit szeretnél reggelizni?- kiáltott át Al a konyhából, mire én komótosoan odaballagtam, és nekidőltem az ajtónak.
-Mit lehet?- kérdeztem, mire a lány elgondolkodó fejet vágott.
-Hát tulajdonképpen... csak tojásrántottát.
-Rendben, az jó lesz. - nevettem el magamat, majd visszavonultam a hálóba, és felvettem frissen mosott ruháim.
Rég nem aludtam olyan jól, mint tegnap éjjel. Egy puha ágyban, úgy hogy nem kell magam miatt aggódnom. Még rémálmok sem zavartak.
Kicsoszogtam a konyhába, és leültem az egyik székre.
-Mademoiselle, a tojásrántottája. Bon Appetit! -mondta akcentussal Al, mire én elnevettem magam. Leült velem szembe, és reggelizni kezdtünk.

-Mennyi az idő? -kérdeztem Alicet később.
-6:40.
-Hogy mennyi?!- pattantam fel ijedtemben.- el fogok késni!
-Miért, nem azt mondtad, hogy 8-ra mész?- kérdezte ijedten a lány.
-Nem! 7-re!
-A szentségit... hova kell menned? - gyorsan előhalásztam a zsebemből a cetlit, amire a pontos cím volt írva.
-Lakeview Street. Nagyon messze van?
-Nem, úgy 10 percnyi sétára innen. Viszont könnyen el lehet tévedni, úgyhogy ha oda akarsz érni időben, akkor most indulj! A bejáratnál jobbra fordulsz, egyenesen vagy 100 métert, majd egy bal kanyar, aztán egy jobb, és egyenesen. Megjegyezted? -kérdezte Al. Égkék szemei most az enyémet pásztázták, amolyan "Felfogtad?" tekintettel.
-Igen. És te?
-Én megyek az egyetemre, de előtte átcseréljük a kötést a kezeden. -mondta szigorú tekintettel. Nem vitatkoztam. A kezem állapota nem javult, de szerencsére nem is romlott.
Mikor megvoltunk, összeszedtem a cuccomat, és lementünk az utcára.
-Hát akkor ennyi? -kérdeztem szomorúan mosolyogva.
-Úgy tűnik. Ha kibékültél a családoddal, keress majd meg, oké? - kérdezte, amolyan boldog-szomorú arccal. Hevesen bólogattam, majd mégegyszer, utoljára erősen megöleltem.
-Mindent köszönök. Majd ha tehetem, egyszer meghálálom.- mondtam, aztán elengedtem. Elindultam az utcán arra, amerre mutatta, és még egyszer, utoljára megfordultam. Még mindig ott állt az ajtóban, és könnyezve integetett. Mosolyogva intettem vissza, majd elindultam az ismeretlen felé.

Fehér pulcsim kapucniját felhajtva, gyors tempóban futottam az utcán.
Nem akartam kockáztatni, hogy felismerjenek a katonák.
"Hogy is mondta Al? Egyenesen 100 méter, bal kanyar, jobb kanyar, egyenes. Ez egyszerű. "- mormoltam magam elé. Az utcán kevés ember volt még, így vegyülni se tudtam nagyon.
"100 méter egyenesen. Ezzel megvolnánk. És most? Jaj, igen, igen bal kanyar. Mi ez a hely? Itt egyszerre 6 balra kanyarodási lehetőség van! "- bepánikoltam. Kiválasztottam egyet, és arra futottam, majd jobbra. " Moontown Street. Ez nem az. Vissza. Menjünk a másik balkanyaron keresztül. St. Peter Street. Ez se az. Megint vissza. De hol voltam az előbb? Ilyen a világon nincs! Eltévedtem.."
Már ötödjére futottam vissza, és hulla fáradtan ismét a nagy elágazásnál álltam. Megint egy balos utcán mentem be, ahol újra a St. Peter Streetbe botlottam. Mérgesen kiáltottam fel.
-Ó hogy a kibökött sirató rúgja meg! 
-Mi az Princess, csak nem eltévedtél? - hallottam meg egy ismerős hangot a hátam mögül. Egyből hátrapördültem.
-Minho! - boldogan ugrottam a fiú nyakába, aki megpörgetett a levegőben. 
-Jól vagy? Hol aludtál? Tudsz valamit a többiekről? Elkaptak valakit? - árasztottam el a kérdéseimmel.
-Én, Thomas, és Kala jól vagyunk. Jorgéékről nem tudok semmit. Találtam egy elhagyatott házat a környéken, amire később Thomas és a kutyád is rátalált, így mi ott éjszakáztunk.- mondta a futár elmerengve.
-Ők hol vannak?
-Fordulj meg. -mondta Minho, majd rámkacsintott. Vettem egy 180°-os fordultatot a tengelyem körül, és Tommyval kerültem szembe.
-Tommy! Kala! -kiáltottam, majd szorosan megöleltem a fiút. Kalamajka izgatottan ugrált körbe, míg végül lehajoltam hozzá.
-Na ki a jó kutya? Hát te vagy az! - gügyögtem hozzá, míg a mellettem lévő két srác teljesen hülyének nézett. Megölelgettem a kutyát, és szorosan a kezemre kötöttem a pórázat. Többet ki se adom a kezeim közül.
-Ti is eltévedtetek?- kérdeztem végül a fiúktól.
-Nem, mi tudjuk az utat. És jó lenne, ha belehúznánk, mivel 5 percünk van odaérni. - rohanni kezdtünk. Bal kanyar, jobb kanyar, egyenes. És már oda is értünk, a Lakeview Street 466-ba.
-Srácok.. biztos, hogy ez az épület az? - kérdeztem a fiúkat, kételkedve úticélunk helyességében.
-Hát.. nagyon úgy tűnik.
Sápadtan néztem fel a  házra. Mármint a rozsdás, omladozó, töröttablakú háztömbre.