Ha érez a szív...》In Progress《

7.

...Egy almát.

Egyből kikaptam a kezéből, de előbb megnéztem magamnak. Mindig ezt csinálom. Ha kapok valami ételt, előbb tüzetesen átnézem, és majd csak aztán eszek bele. És tessék, még az éhhalál szélén is megtartottam ezt a jó szokásomat.
Egy gyönyörű piros almát tartottam a kezembe, szinte hiba nélkül. Kivéve egy helyen, ahol a gyümölcsön egy körömnyi nagyságú fekete folt volt.
Az életmérgezésről eleget tudok, ugyanis a tisztárson a "kis incidensem" után Clint kitünően betaníttatta velem az egész anyagot. És ez az alma, ez nem volt egészséges. Minhóra néztem, aki szerencsére épp nem evett semmit.
-Minho! Ettél már?!-kérdeztem riadtan.
-Nem, még nem, gondoltam megvárlak...-mondta, és felmutatta a kezében lévő almát. És beleharapott volna, mikor lendületből kiütöttem a kezéből a gyümölcsöt. Abban a pózban ragadt, csak a fejét mozdította az elgurult alma felé.
-Egy szimpla köszönöm is megtette volna.-mondta felvont szemöldökkel. Értetlenül néztem rá, ahogy ő is rám, majd megráztam a fejem.
-Mi? Nem, nem arról beszélek! Mérgezett! Nem láttad a fekete foltot?!-kérdeztem, mire ő felkapta az almát, és forgatni kezdte a kezei között.
-Ja, hogy erről beszélsz.. hát ez felettébb kínos.
-Miért?
-Mert a többiek nem válogattak ennyit. -mondta, miközben hüvelykujjával a háta felé bökött. Teljesen lesápadtam.
-Newt!-suttogtam magam elé, majd a futárt kikerülve az ajtóhoz ugrottam. Odakint egy hatalmas asztalon rengeteg sok gyümölcs volt. Csak gyümölcs. A többi tisztárs körülötte állt, és válogatás nélkül tömték magukba.
-Ne! -kiáltottam el magam, de senki nem figyelt a hangzavarban.
-Ne egyétek meg! Srácok! Hagyjátok abba!- kiabáltam, mire lecsendesedtek, és rámnéztek. Az evést így is folytatták, de legalább figyeltek. -Fejezzétek be! Mérgezett! -kiabáltam továbbra is. Ennek hatására pár ember kezéből kiesett az étel, de voltak akik abszolút nem zavartatták magukat, és ettek tovább. Newt lépett oda hozzám először.
-Mira? Miről beszélsz? Nem mérgezett, nézd mindenki eszik, és senkinek sincs semmi baja! Miért nem jöttök ti is?- kérdezte, és egyik kezét a vállamra tette, de én idegesen leráztam.
-Newt, hát nem érted? A méreg nem biztos hogy pár másodpercen belül hat, lehet az több perc is akár, és...
-Ne aggódj már annyit! Felkeltünk, és ez az asztal itt állt roskadásig tele kibökött gyümölcsökkel, meg egy cetlivel. Nem hiszem, hogy ez olyan veszélyes lenne. Különben is, miért akarna minket bárki is megmérgezni? Simán itt is hagyhatott volna, egyszerűbben feldobhattuk volna a talpunk..
-Mi volt a cetlin?
-Csak annyi, hogy a Veszett tulajdona, bár ezt eddig is tudtuk. Látod? Semmi rossz. És nézz körbe, mindenki jól van. Úgy hogy nem lehetne, hogy ti is... jö..jöjje...jöjjetek é-és...-kezdett el a fiú dadogni, majd össze vissza beszélni.
-Newt? Newt! Jól vagy?! -kérdeztem, de nem válaszolt, egyszerűen összeesett, ahogy egyidőben mindenki más is a szobában.
-Az istenit! Minho! -kiáltottam, miközben lehajoltam Newt mellé, és a vállánál fogva rázni kezdtem.
-Newt! Newt, ébredj fel! Hallod? Newt!!- szinte már kiabáltam, de a fiú nem ébredt fel. Minho közben egyik sráctól a másikig ment, próbálva őket élesztgetni. Senki sem ébredt fel.
Aztán hirtelen valaki rázogatni kezdte a bejárati ajtónkat. A lakat még visszatartotta az illetőt, de nem tartott sokáig. Hirtelen egy körfűrész jelent meg az ajtó bal alsó sarkában. Minhóra néztem, aki azonnal az én szobámra mutatott, és tátogni kezdett. "Bújj el!"-olvastam le a szájáról. Nekem se kellett kétszer mondani, lábujjhegyen berohantam, behajtottam az ajtót, és körbenéztem. Az ágyak. Először a kicsit kómás Kalát tuszkoltam be az ágy alá, majd mellébújtam én is. Nem látszott ki belőlünk semmi, de mi se láttunk ki bokától felfelé. Simogatni kezdtem a kutyát, aki értetlenül és fáradtan letette fejét a mellső lábaira. Remegtem az izgatottságtól, nagyon féltem attól, hogy mi lesz.
Aztán egy hangos csattanást hallottam. Bejutottak. Nehéz léptek zaja törte meg a csendet. Vagy egy tucatnyian lehetnek. Embereket hallottam beszélgetni, és valami ilyesmit mondtak.
-Most mi legyen Janson?
-Vigyétek őket a többihez.
-Azonnal.
Reszkettem, hogy mi fog történni, de a kíváncsiság felülkerekedett a félelmemen, így picit kijjebb csúsztam.
Közben hálát adtam magamnak, mert nem csuktam be teljesen az ajtót. Kinéztem az ágy alól, és megláttam a kinti embereket.
Ugyanazok a fekete kommandósruhások voltak, akik idehoztak minket. Elkezdték kivinni a tisztársakat, mire én odaugrottam volna, de tudtam, hogy tűrtőztetnem kell magam, ha ki akarom őket szabadítani. Középen egy kicsit a többitől eltérő férfi, valószínűleg Janson állt. Rajta nem volt maszk, se fekete ruha, csupán egy bőrdzseki. Ősz haja volt, és az arca... egyszerűen rossz előérzetet keltett bennem. Nekem oldalt állt, felemelte a karját az órája pedig egy hologrammot vetített ki. Egy nő állt előtte. A kibökött Veszett-es nő.
-Helló Ava! Nem akarlak zavarni, de mint látod, megvannak a gyerekek. Körülbelül egy óra múlva ott leszünk a városban. -mondta Janson mosolyogva.
-Rendben. Biztos ki vannak ütve? Nem fognak felébredni útközben?
-Efelől biztosíthatlak. A gyümölcsök megtették a hatásukat. Mi lesz a terved velük, ha odaértünk?-kérdezte, nekem pedig egyre inkább felcsigázta az érdeklődesemet. Hát szép lassan kimásztam az ágy alól, és az ajtó mellé settenkedtem.
-Leveszünk tőlük vért, és megpróbáljuk kinyerni belőle a Metoxint. Ha ez nem megy, még több próbának vetjük őket alá, és megerősítjük bennük az anyag szintjét. Elérjük amit akarunk. -mondta Ava, közben pedig elővett egy lapot. -Ó, és Janson!
-Igen?
-Az A1-es és az A23-as alanyra nincs szükségünk. Bennük nincs semmi... értékes.
-Rendben.-mondta a férfi, majd lekapcsolta a hologrammot. A szobám irányába nézett, én pedig ledermedtem. Elkezdett felém jönni. A lehető leghalkabban és leggyorsabban visszaugrottam az ágy alá, pont időben. Visszatartottam a lélegzetemet, és mozdulatlanul feküdtem az ágy alatt Kalával együtt. Janson bejött a szobába, és lassú léptekkel végigment, egész az ablakig. Bejött egy feketeruhás is, mire a férfi megfordult.
-Mi legyen ezzel az épülettel?-kérdezte.
-Már alig van a tartályokba víz, nincs szükségünk innen semmire. Itt hagyjuk. A Berg készen áll?
-Természetesen.
-Rendben, akkor induljunk! - mondta Janson, aztán kisétált a szobából. Erőtlenül a engedtem el magamat, de nem tudtam arra gondolni, hogy megcsináltuk.
Ava... azt mondta az A1-es alanyban nincs semmi különleges.
"Dehát.. az A1-es alany.. én vagyok!"-gondoltam rémülten. Nem tudtam, örüljek vagy sírjak, hogy nem kellek a Veszettnek. De abban a pillanatban ez kevésbé foglalkoztatott.
Elvitték a barátaimat. Elvitték a szerelmemet.
Amint meghallottam a repülő motorjának hangját, kiugrottam az ágy alól, és Minhohoz futottam.
-Minho! Hol vagy?!- kiabáltam, mire előugrott az ágy alól.
-Itt vagyok! Jól vagy?-kérdezte.
-Persze. Gyere, siess! - az immár nem létező ajtónkhoz ugrottam, és még épp láttam, ahogy a hatalmas szürke repülő felszáll, és elmegy. Könnyes szemmel megfordultam, és Minhóra néztem. Ugyanolyan csalódottan nézett a Berg után, majd magáhozhúzott és megölelt.
-Most mit csináljunk?-kérdeztem még mindig a nyakába borulva. Minho elszántan válaszolt.
-Megyünk, és... kiszabadítjuk őket.