Ha érez a szív...》In Progress《

10.

-Nem, nem, nem! Biztosan le tudjuk győzni őket! Gyerünk, keljetek fel, és...
-Nem Mira! Te tényleg ilyen hülye vagy? Fegyverek nélkül, egy egész csapat buggyantra támadni kész öngyilkosság!- vágott a szavamba Brenda idegesen, majd felkapott egy zseblámpát. 
-Mert az nem öngyilkosság, ha csak állunk, és várjuk míg ránktörik az ajtót?- kérdezte Minho.
-De, de legalább ehetünk még valamit előtte.. utolsó vacsora gyanánt.- dobta fel Jorge, majd beleharapott a kezében lévő kenyérbe. Mind reményveszetten ültek a fal mellett.
-Akkor hát ennyi volt?
-Ennyi.

Lehuppantam Jorge mellé, kivettem a kezéből a kenyeret és törtem belőle magamnak. A buggyantak eszeveszetten kaparták az ajtót, aminek már nem kellett sok ahhoz, hogy betörjön. Kala idegesen forgott körbe- körbe, majd lefeküdt mellém, és az ölembe tette a fejét. A mellettem ülő Minhora pillantottam.
A falnak dőlve ült, lehunyta a szemeit, és halkan szuszogott. Mintha megérezte volna, hogy nézem, megszólalt.
-Vicces, nem?
-Ugyan mi?
-Hát.. túléltük az útvesztőt, siratókkal harcoltunk, megküzdöttünk az éhhalállal,  megszöktünk a Veszett karmai elől. És most itt vagyunk szabadon, de.. halálraítélve. -mondta a fiú. A szavaiból a csalódás hallattszódott ki. Persze az ember ennyi vesződés után nem erre számít.- De ha már úgyis csak pár percünk van hátra.. el kell mondanom valamit. -folytatta.
-Igen? -néztem rá kíváncsian. A kezeivel hadinászott a levegőben, vélhetően nagyon nehéz volt kimondania amit szeretett volna.
-Nem sok idő telt el a tisztás óta.. viszont megjelent bennem egy érzés.. egy... egy.. én azt hiszem,..
Nem tudta befejezni a mondatot.
Kintről egyszercsak vérfagyasztó sikolyokat hallottunk. Nem a hörgéseket, amiket a buggyantak okoztak. Ezek a halál beállta előtti hangok voltak. Az ajtón kívülről is beszűrődött az égett bőr szag. Hát ez volna a vég? Felgyulladt a ház, és most mi is veleégünk?
Nagyszerű. Úgyis hiányoltam a tüzet az életemből.
Felpattant a mi kis társaságunk, és vártuk, hogy jöjjön a füst, a tűz, a halál.
De nem jött semmi, csak a végtelen csend.
Abbamaradtak a kaparászások, a sikolyok, minden.
-És most mi legyen? Kinyissuk, vagy ne? -kérdezte Minho, mire mind tanácstalanul néztünk rá, majd Brenda válaszolt neki.
-Hát.. innen nem tudjuk meg mi van odakint.
A fiú a kilincshez lépett, elfordította a kulcsot a zárba, és lassan kinyitotta az ajtót.
Mikor kinéztem a válla felett, egy halom buggyantat láttam a földön heverni, és közöttük nekünk háttal egy fekete kommandósruhás ember állt egy hatalmas fegyverrel a kezébe.
A fickó megfordult, és levette a maszkját.
-Minho, Mira, jó újra látni titeket!

~2 hónappal később~

Fekete bakancsomban hangtalanul rohantam az éjszaka csendjében. Az idegesség beszőtte minden gondolatomat. Denver nagy város. Ha elég gyorsan futok, talán nem kapnak el.
Egy jobbra kanyar, majd mégegy, aztán balra.
Már hallottam a katonák lépteit a hátam mögött. 30 méterre lehetnek.
Feljebbvettem a tempót, és úgy tűnt, sikerült leráznom őket, de nem álltam meg. Minél messzebb akartam kerülni onnan.
 Futás közben sok mindenen gondolkodtam. 2 hónap telt el azóta, hogy a tisztársakat elvitte a Veszett, azóta tervezzük a kiszabadításukat. Mennyi minden történt azóta!
Még élenken él a fejemben az a jelenet...

" -Minho, Mira, jó újra látni titeket!- mondta a srác, de kellett egy másodperc, míg leesett, hogy a legjobb barátom áll velem szemben.
-Thomas!- kiáltottam, és a fiú nyakába borultam. - dehát mi történt? Titeket elvitt a Veszett, és itt voltak a buggyantak, és... - kezdtem bele a mondandómba, de Brenda félbeszakította azt.
-Talán menjünk be, és majd bent elmeséli. -mondta a lány, amibe mind egyetértettünk. "

Aztán Tommy elmesélte, hogy mikor még a többiek ki voltak ütve, ő felébredt, és sikerült leütnie az egyik őrt. Átvette a ruháit és a fegyvereit, és lelépett a Veszettől. Látott minket, mikor a buggyantak elől menekültünk így újdonsült fegyverével, egy gránátvetővel jött, és kinyírta a fertőzötteket. Hát így menekültünk meg akkoriban. És most?
Nos.. kiderült, hogy Jorgénak van egy ismerőse a környéken. Egy doktor, aki régen még a Veszettnek dolgozott, csak nem tetszett neki a módszerük, így felmondott. Lényeg a lényeg, hajlandó segíteni nekünk.
Az egyetlen problémát az jelentette, hogy ez a doktor a városban volt. Az utolsó városban, Denverben, amit hatalmas falak vesznek körül.
Még ezt az akadályt is sikeresen vettük, a falak alatti csatornarendszerben ugyanis sikeresen bejutottunk.
És hogy akkor mit keresek itt egyedül, az őrök elől menekülve?
Hát kiderült, hogy Denverbe csak azok az egészséges emberek juthatnak be, akiknek van azonosítójuk, és persze pénzük.
Mi a felsoroltak közül egyikkel se rendelkeztünk, így amikor vizesen, koszosan előmásztunk egy csatorna fedő alól, és az éjjeli őrjárat meglátott minket, tudtuk, hogy mit kell tenni: futni. Brenda suttogva közölte a tervet; "szétválunk. Holnap reggel 7-kor a dokinál találkozunk. A címet tudjátok, sok szerencsét." Mondta, majd az egyik irányba elkezdett rohanni. Mi mind követtük a példáját.
Kalát akkor épp Tommy vitte, és arra már nem volt időnk, hogy megcseréljük a pórázat, így rábíztam a kutyám sorsát. Csak remélni tudom, hogy jól vannak.
Mindemellett még egy fontos dolgon gondolkodtam. Mikor, és hogy mondjam meg a többieknek, hogy nem vagyok immunis? Vagy elmondjam egyátalán? Az jutott eszembe, hogy ha bejutunk az épületbe, ellopok egy adag Metoxint, mivel gyakorlatilag kizárt, hogy ne kapjam el a vírust. Talán itt, a város falain belül még biztonságban vagyok, de az is lehet, hogy máris a fertőzöttek közé tartozom. Őszintén? Nem tudom. És hiába próbálom figyelmenkívül hagyni, félek. Ha nem szerzem meg az ellenszert, halálra vagyok ítélve.

Már jó 10 perce futok az éjszakában. Azt hiszem, sikerült leráznom az őrjáratot. Hátrafordultam, hogy leellenőrizzem ezt, csak épp nem számítottam az előttem hirtelen felbukkanó emberre, akinek nekimentem. Mind a ketten a földreestünk.
-A francba!- szisszentem fel. Elvágtam a tenyeremet. Így nem fogom sokáig húzni. Aztán feleszméltem mi is történt, és felnéztem.
-Úristen! Nagyon sajnálom! -mondtam gyorsan,  bár még nem igazán fogtam fel, kibe is ütköztem bele.
-Ugyan, semmi gond, az én hibám volt nem figyeltem.Jól vagy? - kérdezte egy női hang. Az utcai lámpa fényében megláttam a hang gazdáját: egy magas, körülbelül velem egyidős, hosszú barna hajú lányt.
-Én.. persze.
 A lány a kezét nyújtotta bemutatkozás képpen.- Alice Campbell. - félve fogtam vele kezet.
-Mirabell White.
-Merre mész ilyen sietősen? -kérdezte kedvesen.
-Én.. én.. minél messzebb az otthonomtól. -találtam ki gyorsan valami hazugságot.
-Micsoda? Dehát miért? Történt valami?
-Igen, igen, elszöktem. Tudod.. nagyon összevesztem a szüleimmel, és addig fajult a vita, hogy nem tudtam már ott megmaradni, ezért inkább eljöttem onnan.- mondtam tettetett fájdalommal a hangomba. Már előre örültem, úgy tűnt, sikerült átvernem. Volt egy kis bűntudatom is persze, de most fontosabb volt a túlélés.
-És mit akarsz most csinálni? Hol fogsz aludni?
-Hát.. még nem tudom. Majd csak találok valami kellemes sikátort..
-Arról bizony szó sem lehet! Ha gondolod, hozzám feljöhetsz. Egyedül lakom egy kis lakásban. Talán picit rendetlen, de jobb mint az utcán aludni.- ajánlotta fel Alice, amitől egyből jobb kedvem lett.
-Jaj dehogy... nem akarok zavarni..
-Nem zavarsz, sőt! Halálra unom ott magam társaság nélkül!-forgatta a szemeit.-Na gyere, késő van már, ilyenkor nem kéne az utcákon járkálni. - indult meg a lány, de én még mindig lefagyva álltam ott.
-Alice! -szóltam utána, mire megfordult.
-Igen?
-Én... köszönöm.