𝒕𝒉𝒆 𝒘𝒂𝒚 𝒚𝒐𝒖 𝒍𝒐𝒐𝒌 𝒕𝒐𝒏𝒊𝒈𝒉𝒕 - 𝒇𝒊𝒏𝒏 𝒘𝒐𝒍𝒇𝒉𝒂𝒓𝒅

hatodik

Egy pulcsiban kuckóztam be magam. Hideg volt, a kandaló pedig nem volt elég, hogy a hűvös szél ne járja át a lakás minden bugyrát. A fiúk videójátékoztak, én és Ayla csak figyeltük őket, néha belenevettünk szócsatájukba.
Mikor elindultam Vancouverből, azt hittem fölösleges személynek érzem majd magam, de inkább volt olyan, mintha mindig is hozzájuk tartoztam volna. Illettem oda. Finn pedig úgy kezelt, mintha évek óta csak legjobb barátok lennénk. Egy részem örült ennek, egy másik viszont egész este furdalta miatta a lelkem. Ez azt jelentette, hogy teljesen kizártuk azt a lehetőséget, hogy valaha is újra párt alkothatnánk. Nem mintha ez oly meglepő lenne, hiszen az a pár nap eléggé azt sugallta, barátokként is tökéletesen megvagyunk. Mármint, számára.

- Haver, szedd össze magad -nevetett fel Finn, miközben ledobta a kontrollert a kanapéra. Ez volt az ötödik meccs, amit zsinórban megnyert, Jack mégsem adta fel. Idegesen pufolta a párnát, a játékot hibáztatta. Ayla mellette ült, onnan próbálta méginkább hergelni.

- Hagyd őt, megharapta a volt csaját és lány lett belőle -szólalt fel. Igen, természetesen elmeséltem a reggeli eseményeket neki. A fiúk egyszerre vihogtak fel, a szőke srác pedig dühösen kapta rám tekintetét.

- Te áruló! -rivallott rám, majd finomat meglökte a vállam.

Imádtam velük lenni és átérezni a mindennapjaikat.  Nevetve eldőltem a kanapén, a hideg már egyáltalán nem zavart. Finn a földön ült, hátát a puha anyagnak döntötte, így pont mögé kerültem.

- Helen, jössz egy körre? -Malcolm mondatára értetlenül kaptam fel a fejem, Finnel egyszerre. Magabiztosan realizáltam, hogy a fiú ugyanúgy reagál az engem ártó beszólásokra. -Mármint a játékban -kuncogott fel a vöröshajú, ahogy Finn arcát leste. Kár, hogy én azt nem láthattam. Sokszor belegondoltam már, hogyan gondol rám. De nem tudok rá választ adni. Szerintem ő sem tudna.

- Nem, most velem jön- hátranyújtotta az egyik kontrollert, majd szinte egyből meccset indított. Nem tudtam mi történik, de élveztem. A képernyőn ugráló furcsa figurákat lestem, össze-vissza nyomkodtam a gombokat. A fiú régen tanított pár trükköt, de az évek során már teljesen elvesztettem tudásom a játékkal kapcsolatban. Boldogan figyeltem, ahogy egyre inkább sebződik. Nem tudtam mit teszek, de azt jól.

- Nem hiszem el -nevetett fel Finn, majd megállt egy helyben és hagyta, hogy egy utolsót rúgjak belé. -Gratulálok -felnézett rám, szemeit enyémekbe fúrta, engem pedig egyből elöntött az ártalmatlan pír. Szeplői tökéletesen keretezték almácskáit, dús ajkai minden mozdulatukkal magukra hívták a figyelmet. Elmosolyodott és visszafordult a tv felé. A többiek végignézték a szituációt, de semmit sem szóltak. Ez pedig zavart. Mintha mindenki keresztüllátna rajtam, és csak én nem ismerném magam.

Bár ez nem volt nagy meglepetés, úgy kellett felnőnöm, hogy vagy a szüleim, vagy a barátaim döntöttek helyettem. Lehet, hogy én vaníliás fagyit akartam legbelül, de Finn szerint a csokis a legfinomabb. Így olyat vettem. Sosem tudtam én mit érzek, mindenki más viszont igen. Úgy kezeltek, mintha egy nyitott könyv lennék és csettintésre minden információmat megtudnák kapni. Lehet így is volt. Nem is érdekel.

- Ki kér csokit? -törte meg a csendet Ayla, miközben felpattant és a konyhába vette az irányt.

Otthagytam a srácokat és egyből utánna mentem. Az ajtót halkan becsuktam mögöttünk, majd lassan csúsztam le a fal mentén. Fájt a tudat, hogy ő minden mozdulatával lázba hoz engem,  viszont semmilyen reakciót nem mutat felém. Mintha tényleg elfelejtette volna azt a részt, amikor még óránként üzeneteket kaptam tőle, mennyire szeret.

- Mikor lesz ennek már vége?- a szavakat erőtlenül préseltem ki ajkaim közül.

- Minden rendben lesz, hidd el!

Gyerekesnek találtam, hogy egy kis apróság miatt kiakadok, de nem mondhattam nemet feltörő érzéseimnek. Akkor nem. Nem sírtam, egy könnycsepp nem csordult ki szemeim közül. Csak küzdöttem a mellkasomban lévő hatalmas fájdalommal.

- Tudod, a szakításotok után három koncertet kellett lefújnunk. Finnek folyamatosan pánikrohamjai voltak, sosem tudott fellépni. Két héten keresztül a szorongások csak erősödtek nála. Szörnyű volt. És mondogattuk neki, hogy hívjon fel téged és rendezze le. De nem akart. Azt mondta biztosan van okod a szakításra- nem tudtam mit mondani. Haragudtam magamra és Finnre. És Aylara, amiért nem keresett fel ő. Igazából mindenkire. Mert mindig könnyebb volt számomra másokat hibáztatni, mint összeszedni néha a gondolataim. - Utáltalak téged, amiért ennyire összetörted őt -elmosolyodott.

Október huszadikát írtunk. Már hetek óta, édesanyámmal, másról nem tudtunk beszélni, csak a jövőmről. Elmondtam neki számtalanszor, a városban maradok, összeköltözöm Finnel és együtt megyünk egyetemre. Erre csak nevetett. Mindig. Aznap viszont visszakérdezte, hogy hol van Finn. És hol volt tegnap. És hol van most.

- Sok dolga van, színész és zenész, ez érthető -válaszoltam magabiztosan, de édesanyám felhúzott szemöldökei jelezték, gond van.

- Miért hiszed azt, hogy lenne majd ideje rád, ha ilyen ,,sok dolga van"? -idézett engem, miközben megtámaszkodott a bárszekrényen.

Anyu okos volt, de makacs. Rövid, vörös haja volt és zöld szemei. Alkata korához képest vékony volt, sosem adta fel igazán a sportot. De a legjobb mindig is az irányításomban volt. Minden szavát úgy mondta ki, hogy az nekem lejusson a gyomromig és ott emészthettem egész nap.Akkor is így történt. Elmondta, hogy csak miatta egy olyan egyetemre járnék majd, amit nem is én választottam ki, emelett csak Finn álmaiban élnék és a sajátjaimról teljesen megfeledkezne a világ. Igazat adtam neki. Elérte, hogy haragudjak Finnre. Bár azóta is ez tűnik a legnehezebb dolognak.

Aznap este lefekvés előtt az ablakhoz álltam. Már ő is ott volt. Mindkettőnknek az egymástól kapott tábla volt a kezünkben, amelyel üzengetni szoktunk egymásnak. Az övén egy 'helló' díszelgett, melyet kiegészített később egy 'hiányzom?'-al. Az én táblám üres volt.

Tudtam, szörnyű lenne így szakítani vele. Így gondolkodás nélkül átmentem hozzá. Karjai közé vett és puszit nyomott homlokomra. Nekem viszont el kellett mondanom neki amiért odamentem. Bármilyen nehéz is volt. Szakítanom kellett vele.