Oops! This image does not follow our content guidelines. To continue publishing, please remove it or upload a different image.
finn wolfhard
- Tudni akarok mindent! -Arya fel-alá járkált tágas szobámban, kezével közben egy papírfecnit tépkedett. Szokása volt ártani mindennek, amikor dühös volt és igazából csak örültem, hogy nem rajtam vezeti le feszültségét. Pedig megérdemeltem volna.
Bármennyire is próbálta játszani a hisztis kislányt, szemeim nem tudtak rajta megakadni, sokkal inkább néztem vállai fölé. Ugyanis Helen is ott volt, a szobámban. Arca sugárzott a boldogságtól, még a lámpafény is úgy játszadozott arcán, ahogy a Nap sugarai szoktak. Mosolya levakarhatatlan volt. Éreztem, hogy rég nem volt már olyan boldog, mint abban az ártalmatlam pillanatban. Csak még azt nem tudtam miért. Ő is engem figyelt, egy csepp megbánást nem tükrözött keskeny arca Ayla felé. Ahogy nekem sem.
- Na jó -adta fel végre csatáját a szőke, mikor észrevette, hogy rá bizony senki nem figyelt, inkább egymással tartottuk a szemkontaktust Helennel és azt még egy hurrikán sem tudta volna megszakítani. - Ez lehet később is ráér -motyogta, majd ahogy elkezdte köztünk kapkodni a tekintetét, nem tudta elfedni apró mosolyát. Igenis boldog volt értünk, hiszen Ayla volt az a lány, aki az első naptól fogva támogatta a kapcsolatunkat és még a nehezebb időkben is próbált minket közös útra teremteni. Hálás voltam neki, de bármennyire is önzőn hallatszik, azért méginkább, mert elhagyva a szobámat, kettesben maradhattam a lánnyal.
- Rengeteg megbeszélni valónk van, ugye tudod? -mosolyodtam el, ő pedig keserűen kezdett bólogatni. - Nézd, én nem akarom ráderőltetni, hogy egyből beszámolj mindenről, hisz nem az anyád vagyok. Majd ha szeretnéd, elmondhatod. Bármi is történt, már a múlt, oké? -próbáltam bíztatni őt, ami úgy látszott működött is, ezt pedig boldogan konstatáltam.
Hosszú lábai közelebb hozták őt hozzám, így már mindketten az ágyamon ültünk, hátunkat a falnak támasztva. Ismerős volt a helyzet, csak régebben sokkal közelebb, sokkal inkább szerelmesebben feküdtünk, egy-egy filmet, sorozatot nézve. Éreztem, hogy neki is hasonló dolgok járnak a fejében, hiszen csillogó szemekkel nézett fel rám.
- Akkor mim vagy? -bökte ki hirtelen, amit nem tudtam hova tenni.
- Tessék?
- Nem vagy az anyám, az világos. De most mi van köztünk? -kérdése meglepett, hisz mióta hazaértünk nem nagyon gondolkodtam el ezen. Olyan természetesen jött minden, annyira egyszerűnek tűnt. Akkor viszont elakadtam. Sóhajtva döntöttem hátra fejem és elgondolkodtam az egész napon, attól fogva,hogy bejött a cukrászdába. - Nem voltunk kicsit gyorsak? -ismét ránéztem és láttam, ahogy arcán kissebb pánik ül ki. Elmosolyodtam a látványon és megsimogattam ártatlan arcát.
- Korántsem sem. Attól még, hogy az ágyamban vagy, vannak rajtad ruhák. Sajnos - nevettem fel önelégülten, de arcát látván, ő valószínűleg nem díjazta hirtelen kitörésem. Elvörösödve kezdte ütni karom, ami inkább volt aranyos, mint fájdalmas. Ahogy összehúzta pisze orrát és elszorította ajkait, nehogy elnevesse magát, tökéletes volt. Könnyedén, mégis kicsit erőszakosan fogtam le vékony kezeit, ami látszólag csak mégjobban idegesítette, de én kifejezetten élveztem vele játszadozni. Mint ahogy régen mindig is tettem. Lassan már elterült az ágyon, ahogy próbált kiszabadulni és nem bírta tovább, kiszakadt belőle a nevetés. Őszintén nem tudtam mit kezdjek a kialakult szituációval. Simán fölékerekedhettem volna, azt tehettem vele, amit csak akartam és hatalmas önuralom kellett ahhoz, hogy ne érjek hozzá másképp, mint eddig. Ő látszólag nem gondolkodott ilyesmiken, gondolkodás nélkül feküdt végig paplanomon és hunyta be lassan szemeit.
Nyugodt volt, mozdulatai is tükrözték, mégis arcára ki volt írva minden érzelem. Szabályosan és lassan vette a levegőt, én pedig boldogan figyeltem, ahogy mellkasa fel-le emelkedik, ő szinte pedig elalszik a pillanatban. Újra elémtárta zöld íriszeit, kezeivel pedig óvatosan megérintette arcomat, végigsimítva ujjaival egészen a vállamig. Bár magamat ismerve azt hittem, de nem éreztem magam kínosan vagy zavarban.
- Mit csinálsz? -mosolyodtam el, ahogy a lány fürkésző szemeit néztem. Úgy mérte fel az arcom minden pontját, mintha még sosem látta volna.
- Csak emlékezni akarok erre a pillanatra -vágta rá közömbösen, szemrebbenés nélkül. Én persze nem bírtam ki, hogy ne vigyorogjak, szavai igazán megmaradtak bennem és kicsit úgy éreztem magam, mint egy szerelmes tinilány. De azt hiszem ez rendben volt, vele tényleg minden az volt.
Aztán hirtelen csend lett, az ajkaink már nem szavak formálására vágytak. Mégis féltem, hiszen egy apró baki és örökké itt hagy engem, így is elég gond voltam eddigi rövid életébe. Biztosan sokszor belegondolt már, hogy hogyan töröljön ki a múltjából, de nem tudtam hibáztatni. Nagy zűrzavar voltam magam is, az életében viszont mégnagyobbat alkottam, csak azzal, hogy létezem.
Szóval vártam. Semmi kedvem nem volt elrontani idilli pillanatunkat, így csak gyengéden megérintettem még mindig arcomon lévő kezét, ami valahogyan tökéletes odapasszolt, mintha oda teremtették volna.
- Az Istenért Finn, csókolj már meg- akadt ki egy pillanat alatt, én pedig bármennyire is meglepett voltam, egy másodpercet sem haboztam tovább. Talán kicsit erőszakosan, de rátapadtam ajkaira, ő pedig nyakamnál fogva húzott egyre közelebb magához.
Heves érzelmei miatt kénytelen voltam belemosolyodni a csókba. Rengeteget változott ez a lány, hisz pár hónapja még hozzám sem mert érni igazán. Tényleg sok mindenen ment keresztül és tudni akartam annak az útnak minden pontos részletét.
Oops! This image does not follow our content guidelines. To continue publishing, please remove it or upload a different image.
Másnap reggel örömmel vettem észre, hogy Helen nem lépett le. A mellkasomon helyezkedett el, kezeivel és lábaival is szorítva engem. Visszaemlékeztem a tegnap éjszakára és nem volt nehéz bevallanom, hogy életem legszebb pillanatait kaphattam a lánytól. Belepusziltam a hajába, a menta és eper illata tökéletesen keveredett tincsei között. Hiányozt már az illata, régen az egész házat körbejárta aromájának csodája.
- Tényleg elsiettük, ugye? -szólalt meg hirtelen, én pedig meglepetten jöttem rá, hogy igenis ébren van.
- Egyszer meg kellett történnie- morogtam undorítóan a reggeli rekedtes hangom miatt, ő pedig aranyosan nézett fel rám. - A szüleid nem fognak aggódni, hogy itt aludtál? -cirógattam meg állkapcsát, ő viszont megrázta a fejét és visszaereszkedett eredeti pozíciójába.
- Nem lesznek meglepettek -vont vállat, engem pedig majd megölt a kíváncsiság, mikor is lett belőle ilyen rosszkislány.
