𝒕𝒉𝒆 𝒘𝒂𝒚 𝒚𝒐𝒖 𝒍𝒐𝒐𝒌 𝒕𝒐𝒏𝒊𝒈𝒉𝒕 - 𝒇𝒊𝒏𝒏 𝒘𝒐𝒍𝒇𝒉𝒂𝒓𝒅

nyolcadik

A lágy szellő simogatta arcom, a levelek gyönyörű táncot jártak a harmat énekében. Egyedül ültem a lakásomtól pár utcányira található parkban. Az egyik kedvenc regényem sorait olvastam, minden szavát szinte faltam.
A Karácsony elmúlt, vele együtt a tél is fakadozott abban az évben. A füvet hótakaró helyett csak lágy harmat fedte be, a házak teteje is a maguk színében maradt.
Azt gondoltam Kanadában még tavasszal is bakancsom alatt fog ropogni a hó és forrócsokit szürcsölgetve nézhetem, ahogy a pelyhek lassan elfedik ablakomat. De úgy látszott az a korszak elmúlt. Maradt a hideg és esős évszak.

A lombok között beszűrődő napsugarak egyre halványabban látszottak. Borús felhők kezdték befedni az eget, jobbnak láttam indulni.

Megnézve telefonomat, három üzenetem érkezett. Mindegyik Aria-tól, az egyetlen sulis barátnőmtől. Arról panaszkodott, hogy holnap ismét iskola. Megértettem, a téli vakáció gyorsan ért véget és újra be kellett mennünk a könnyfakasztó tanárok közé. Senki nem várta, én sem.
A jegyeim változóak voltak, mikor tanultam, mikor nem. Volt, hogy bukásra álltam, de év végére valahogy mindig sikerült kikaparnom az átmenőt. Szerencsémre. Aztán tavaly, Finnek köszönhetően, a jegyeim villámsebességgel száguldoztak fölfelé. Bár ő magánsuliba járt, sokkal többet tanult, mint én, így hát tudott segíteni egyes tantárgyakból. Idén viszont nem tudtam mit kezdek magammal. Tizenegyedikes voltam, tehát közel álltam az érettségihez, ez pedig megőrjített.

Hol vagy már?

Anya írta, sietnem kellett. Megígértem neki csak a boltba szaladok el, aztán rohanok neki segíteni, hiszen valami nagyon új konyhai gépeket vett, melyeket persze nem tudott használni. Apu úgyszintén.

Gyorsan szedegettem lábaimat egymás után. A kabátom alá beférkőzött a hideg, kezeim teljesen fagyottak voltak. A jég minden lépésemnél ijesztgetni próbált, de bakancsom bírta a strapát, nem csúsztam el. Ahogy az utcánkba értem, nem volt hogy ne vegyem észre az út túloldalán parkoló mustárszínű autót. Finn szülei hazaértek. És szokatlan nyüzsgés hallatszott házukból. Láttam az ablakból, hogy Nick, Finn bátyja még mindig nem ment vissza Floridába, szüleinél maradt az ünnepek alatt. Csak a kissebbik Wolfhard nem tudta bepótolni az év többi részét.

Nem törődtem többet velük, berontottam az ajtónkon. Anyu a konyhában ütykölődött, apu újságot olvasott a kanapén. Egy halk köszönés hagyta el a szám, majd szobámba indultam átöltözni. Mármint ezt tettem volna, ha nem érkezik hívásom. Ayla. Kissé húztam a szám, hogy felvegyem-e. Mióta visszaértem New Yorkból, csak Malcolmal tartottam a kapcsolatot. Ő mindennap írt, tartotta bennem a lelket. Elmesélte mi történt velük aznap és leginkább Finn minden szavát letárgyaltuk. Ayla viszont semmit. Épp ezért volt az egész meglepő.

- Haló -vékony hangon szóltam bele a készülékbe. Lehet, hogy véletlenül hívott engem. Félreírta a nevet vagy valaki más az. Valaki más.

- Sziaa - elhessegettem bizar gondolataim. Tényleg csak Ayla volt. - Nagyon hiányzol és tejóég sajnálom, hogy nem kerestelek. Csak kissé húzósak a napjaim - elkomorodott arccal ültem az íróasztalom elé. Mintha a celeb élet teljesen elfelejtettné őket a fontos dolgokról.

- Találkozunk mikor visszaértek Vancouverbe. Addig kibírjuk. Üdvözlöm a többieket - nagyot sóhajtottam. Igazán fájt.

Nem tudtam beszéljek-e még vagy csak tegyem le a készüléket és soha ne nyúljak többé hozzá. Hiányoztak, de tudtam ők nem beszélnek úgy rólam, mint ahogy én mesélek róluk anyuéknak, vagy Arianak. Elvannak a saját baráti körükkel, egy erős száll köti őket össze. A zene. És ezt nem szakíthatom el, csak azért, mert épp rám nincs idejük.

- Tudod, hogy holnap hétfő. A te helyedben már leültem volna tanulni. Ez az év fontos, jól kell kihoznod!

- Minden évben ezt mondod - vágtam bele édesanyám szavaiba, miközben azt a tejszínkavaró dolgot próbáltam bekapcsolásra késztetni.

- Helen -megfogta a karomat, egyből átjárt a libabőr. Utáltam, hogy így kezel. Mintha egy kisgyerek lennék, akit egy érintéssel irányítani tud. - Sok dolog történt, de nem jelenti azt, hogy idén is elnézem a jegyeidet. Szedd össze magad. Jövőre érettségi - szavai jelentéktelenek voltak, mégis mély nyomot hagytak bennem. Tényleg irányított.

- Megoldom -ennyit mondtam. A gép közben beindult, nem kellett tovább ütögetnem az oldalát. Jól eső sóhaj hagyta el a számat. Próbáltam kizárni anyám szavait.

- Majd biztos a lapra is azt írod, hogy Finn Wolfhard barátnője voltam, szánjatok meg. Ez nem ok mindenre, Helen -más helyzetben kiakadtam volna. Semmi joga nem volt ezt mondani. Sosem használtam ki Finn hírnevét semmire és nem azért hiányolom, mert vágyok a reflektorfényre. Én a göndör hajú, egy szál gitárral éneklő, boldog mosolyú srácba szerettem bele, nem pedig a nagy sztárba, amit másoknak játszik le. Én ismertem az igazi énjét és amellett a médiának mutatott ő, teljesen eltörpült.

- Már mondtam, megoldom -ott hagytam a szüleimet és visszasiettem a négy, fehér fal közé.

Az ablakom elé álltam, tekintetem egyből a Wolfhard házra tévedt. A nevetések, Nick boldog szavai. A redőnyük ugyan levolt húzva, mégis annyi minden szűrődött át az apró rések között. Szemeim most az emeletet fürkészték. Tudnom kellett, hogy hazajött-e Karácsonyra. Bíztam abban, hogy nem hagyta cserben a családját. És nem tette. Az ágyán feküdt. Láttam a fülhallgatójának vékony zsinórját, ahogy áthaladva mellkasán, telefonjához kapcsolódva. Szemei csukva voltak. Talán aludt, vagy igazából csak én képzeltem be, hogy ott van.

Elléptem az ablaktól. Már döntést hoztam a reptéren és megesküdtem, hogy nem fogom megszegni.

Kezeimbe vettem a borítékot, melyet Finntől kaptam a megérkezésem után. Azóta sem volt erőm kibontani. Minden nap azzal nyugtattam magam, talán holnap. Volt már olyan, hogy el akartam tépni, megsemmisíteni, látni ahogy lassan elég a tűzön. De gyáva voltam hozzá. Mindig is az voltam.