VALAMI MÁS

014.

AHOGY telt az idő, Eunha már mindent vérvörösnek látott.

Pirosnak látta az áldozatai arcán lecsorduló könnycseppeket, a csapból zubogó vizet, még az égből aláhulló hópelyheket is.

Mindent.

Néha a saját kezeit is vörösnek látta, mintha az általa meggyilkolt személyek undorító vére rátapadt volna, hiába mosta meg őket újra, újra és újra, majd még egyszer, még egyszer és még egyszer.

Az őrület utolsó stádiuma úgy pusztította el az elméje utolsó épen maradt darabkáit, mint ahogyan a rozsda a fémet.

Szinte felfalta.

Mert igen, a lány lelkét sem lehetett a végtelenségig terhelni, hiába volt óvatos és alapos.

Olyan volt, mint egy kád, melybe túl sok vizet akartak engedni. Mert, ha a kád egyszer megtelik a pereméig, a víz eláraszt mindent.

Így történt ez Eunhával is.

A pusztítási vágy úgy fortyogott benne, mint egy kitörni készülő vulkán. Egy városnyi embert lett volna képes puszta kézzel megölni, annyira égett a vágytól, hogy valakinek a vérét ontsa.

Emellett azonban más is marcangolta a lelkét, akár egy húsra éhező szörnyeteg.

Tudniillik, minél több embert gyilkolt meg, annál paranoiásabb és bizonytalanabb lett. A lány, aki mindvégig megrendítletetlenül hitt abban, hogy egy szent cél érdekében öl, egy angyalért, elkezdett kételkedni magában.

Néha sikerült összeszednie magát annyira, hogy emlékeztesse magát arra, hogy egy Halálistennőnek nincs miért félnie, mégsem tudta kiírtani az embersége utolsó megmaradt csíráját az agyából.

Ez volt a félelem.

Mert mi tagadás, Eunha félt.
Sőt, rettegett.

Tudta, hogy a rendőrség nagy erőkkel nyomoz a városban garázdálkodó sorozatgyilkos után, aki különös kegyetlenséggel gyilkol meg ártatlan tinédzsereket.

Mert hiába volt elővigyázatos és gondos a merényletei kapcsán, egyszerűen nem hagyta nyugodni a gondolat, hogy elég egyetlenegy hiba, egyetlenegy figyelmetlenség elég volt ahhoz, hogy örökre elválasszák őt és az ő édes drága Napsugarát.

Abba pedig belehalna.

Épp ezért...
... semmiképpen sem szabad elbuknia. Hoseokért.