VALAMI MÁS

019.

CHOI Eunha szinte fel sem fogta, hogy mi történik vele.

Olyan érzése volt, mintha egy álomba csöppent volna. Egy borzalmas rémálomba. Mintha ez az egész nem lenne valóság, mintha ez a sok furcsa és rémes dolog nem is vele történne és csak várta, várta és várta, hogy mikor fog végre felébredni az otthonában, a szülei szobája mellett, az agyában, a cseresznyevirágokkal díszített takarója alatt, amit annyira szeretett.

Ám hiába vágyott a megváltásra. Az nem érkezett.

Elvégre, nem ébredhetsz fel, ha nem álmodsz.

Még ellenkezni sem volt ideje és máris a lányöltöző gumiszagú, laminált padlóján feküdt, tarkóra tett kézzel, miközben egy kemény pisztoly nyomódott a lapockái közé.

Akkorra már elég sokan voltak a szobában rajta és Kim Sana véres holttestén kívül, emiatt pedig a hangzavar is elég nagy volt, Eunha mindebből azonban csak szófoszlányokat hallott és csak elmosódott foltokat látott. Mintha csak egy nagyon rossz minőségű filmet nézett volna.

Mire a lány még egyet pislantott, jéghideg bilincs csattant a csuklóján, majd a karjainál fogva nagy nehezen talpra állították és kifelé kezdték vonszolni a szobából.

Eunha az események forgatagában nem is értette, miért történik vele mindez.

Semmi másra nem tudott gondolni, csak az édesapja büszke tekintetére és az édesanyja szeretetteljes mosolyára, akárhányszor csak ránéztek. A lányukra, Choi Eunhára. Vágyott az apja bugyuta vicceire, amiken sosem nevetett, csak a szemeit forgatta, és az anyja csontropogtató öleléseire, amiket sosem viszonzott, csak kiverekedte magát belőlük, abban a pillanatban viszont semmi másért nem sóvárgott annyira, mint azokra az elvesztegetett pillanatokért.

Vágyott a nagyapja bölcs tanácsaira, a nagyanyja ínycsiklandozó főztjeire, a kishúga nevetséges rajzaira, a kutyája izgatott csaholására és... Jung Hoseok csilingelő nevetésére.

A lány olyan tanácstalanul kapta fel a fejét, mintha tényleg egy rémálomból ébredt volna. Mintha akkor tudatosult volna benne, hogy mi is történik.

"Hoseok!" szaladt ki a száján egy elkeseredett kiáltás, ami még az őt cipelő, két rendőrt is meglepte, mert egy pillanatra megtorpantak, de Eunha nem foglalkozott velük. A szemeit kétségbeesetten kapkodta a folyosón tömörülő diákok tömegén, akik mindannyian halálra vált arccal, sápadtan, hitetlenkedve figyelték, ahogyan elhurcolják őt. De ők sem érdekelték a lányt.

Őt csakis egyes egyedül Jung Hoseok foglalkoztatta.

És akkor megpillantotta a fiút.

Hoseok elkerekedett, könnyes szemekkel figyelte a fejleményeket, mindezt egy fal rejtekéből, mert túlságosan félt előrébb merészkedni. Amikor pedig meghallotta Eunha reményvesztett hangját, akaratlanul is, de összerezzent, mintha a lány így is képes lenne az életére törni.

 "Szeretlek Hoseok, ezért volt minden! Kettőnkért tettem mindent!" sikoltozott teli torokból Eunha, miközben az őt közrefogó rendőrök egyre drasztikusabban húzták őt a kijárat felé, hiába próbált minden erejével a fiú közelébe verekedni magát. "Csak jót akartam neked, Hoseok! Meg akartalak védeni tőlük! Érted öltem meg őket, mert megérdemelték! Azt akartam, hogy boldog legyél! Sajnálom, én... ne, könyörgök várjanak még egy kicsit, még nem mondtam el mindent, kérem! Hoseok! Csak egy percet kérek! Könyörgök! Hoseok!"

Choi Eunha hosszú idő óta akkor először sírta el magát.

Érezte, ahogyan a könnyei benedvesítik a pilláit, majd olyan gyorsan gördülnek le az arcán, mint esőcseppek az ablaküvegen. Mintha a könnyeivel tisztára moshatná a kezét, amely még mindig ragacsos volt Kim Sana nyálától és vérétől, képletesen pedig a többi áldozata lelkétől.

És mégis, amikor betuszkolták őt egy rendőrautó hátsó ülésére,  a lány pedig nyitott szájjal zokogott és szólongatta a szüleit, akár egy kisgyerek, egészen emberinek tűnt.

De hiába könyörgött, hiába sírt, hiába esküdözött, a bilincs ugyanolyan konokul vájt a bőrébe, mint minden más bűnözőnek.

Végső soron ő is az volt.

Egy hidegvérű sorozatgyilkos.