VALAMI MÁS

017.

FŐSZEREPLŐNK tényleg olyan gyorsasággal és erővel rontott Sanára, mint egy oroszlán a gazellára. Mintha tényleg ott helyben fel akarta volna falni őt. Annak ellenére, hogy Eunha vékonyabb és alacsonyabb is volt az áldozatánál, a benne tomboló őrület minden hátrányon képes volt felülkerekedni. Sőt, felülmúlta azokat.

A lány a másodperc törtrésze alatt préselte neki Kim Sanát az öltöző falának, majd vájta bele a hosszú körmeit annak nyakába, aki vércséket megszégyenítő sikolyok kíséretében próbálta ellökni magától a tébolyodott támadóját. Ám Sana nem tudhatta, hogy ennél sokkal, de sokkal több kellett ahhoz, hogy valaki meg tudjon menekülni Choi Eunha féktelen dühe elől.

És ez eddig senkinek sem sikerült.

Az öltözőben lévő lányok ezt látva egytől egyik mind visítva kezdtek rohanni az ajtó felé, szinte egymást félrelökve tolongtak a kijárat irányába, hogy minél előbb kimeneküljenek onnan. Olyan sietősen hagyták el az öltözőt, hogy eszükbe sem jutott a diáktársuk segítségére sietni. Még Sana barátnője is úgy futott el mellettük, hogy még csak vissza se nézett.

Csak magára gondolt.

Gusztustalan, képmutató, hamis barátok, akik csak kiszipolyozzák a társadalmat. Az emberiség mételye, a felesleges emberek, akik halált érdemelnek. Hosszú és kínzó halált...

Eunha olyan hévvel csikarta és szorította az áldozata torkát, mintha ki akarta volna tépni annak légcsövét. Körmeivel feltépte Sana hibátlan, falfehér bőrét, amitől a kibuggyanó vér olyan hatást keltett, mintha a frissen hullott hóra csöpögtette volna. A lány ezt egyszerűen gyönyörűnek és lélegzetelállítónak látta, ezért igyekezett még mélyebbre marni a körmeivel Sana húsába, hogy még több ragyogó, élénkvörös vércseppet tudjon kipréselni belőle.

Teljesen bezsongott tőle, semmissé téve mindent és mindenkit.

Eunha olyan megveszekedetten cibálta az áldozatát, miközben annak nyakát kaparta, hogy Sana feje majdhogynem lyukat ütött a falba. A koponyája minden egyes rántásnál olyan hangosan ütődött neki a betonfalnak, hogy a selymes, hollófekete haja alatt felrepedt a fejbőre és piros foltokat hagyott maga után a piszkosfehérre mázolt falon.

Miközben Kim Sana hangosan hörögve, lilára színeződött fejjel, egyre kevesebb és kevesebb erővel próbálta lefejteni a nyakáról Eunha görcsösen markoló ujjait, vagy legalább egy kicsit távolabb tolni magától a támadóját, a lány pengevékony ajkai egyszeriben egy horrorisztikus mosolyra húzódtak.

Eunha kegyetlenül élvezte, ahogyan az áldozata csinos arca az ő kezei alatt torzul el, és hogy miatta száll ki belőle szép lassan az élet.

Egyszerűen képtelen volt betelni Sana vérének illatával és csillogásával. Akkorra már az a határ, amit a történet elején említettem, már nem volt több egy halovány emlékképnél. Akkorra a lány realitásérzéke már szilánkosra tört, az óvatossága, a szerelme és a küldetéstudata is köddé vált, semmi mást sem hagyva maga után mint tiszta, féktelen őrületet.

Akkorra már nem is létezett Choi Eunha, csak egy mániákus szörnyeteg.

Egy gyilkos.

És hogy honnan tudom mindezt?

Onnan, hogy amikor Kim Sana szemei egyre hosszabb és hosszabb ideig maradtak csukva, és ahogyan a légzése is egyre lassabbá és lassabbá vált, Eunha nevetett.

Olyan kíméletlenül és hátborzongatóan, közben mégis olyan hangosan és őszintén, mint még soha.