Perfekt | Fák Jú, Tanár úr!

S I E B E N.

Am 14. September 2018

– Összességében elmondhatjuk, hogy a Faust Goethe leghíresebb és filozófiailag leghelytállóbb drámája, amely minden korban megállta a helyét. – A beszédemet a csengő halk hangja szakította félbe. Matek lesz a következő óra, tehát sietnem kell. – Köszönöm.
Az osztálytársaim tapsoltak egy kis ideig, majd összeszedelőzködtek és kisiettek a teremből. Leválasztottam Herr Müller laptopjáról a pendriveomat, majd a farmerzsebembe dugtam. A tegnapi szép időhöz képes most borongós, felhős ég nyúlt el felettünk és az eső lassan hullani kezdett belőle. A padomhoz léptem a katedráról, kínosan nyekkent alattam, mint minden alkalommal, amikor ránehezkednek. A táskámba dobtam a tolltartómat, majd az irodalomfüzetemet és összehúztam a cipzárt.
Herr Müller a hátsó sorból előre sétált, egyenesen el mellettem, majd ő is elkezdte elpakolni a cuccait.
– Jó lett az előadásod. Ügyes voltál – váratlanul törte meg a csendet, amikor felvettem a táskámat a hátamra és felé fordultam.
– Köszönöm, Herr Müller.
Óvatosan, óvatosabban, mint eddig, végigmért engem. – Aztán nehogy a fejedbe szálljon.
– Arról vagyok híres – vállat vontam, s kicsit összébb húztam magamon nagy, szürke sálamat, amit a hidegebb időben takarónak használtam a suliban.
– Egy egyesben megegyezhetünk? – Herr Müller felcsapta a naplóját, s szorgosan bevéste nekem az érdemjegyemet. – Szorgalmi, persze.
Bólintottam. – Nem vagy beszédes, igaz? – Rám pillantott a füzet takarásából.
– Nem az a kedvenc időtöltésem.
– Akkor mi? – Kikapcsolta a projektort, a távirányítóját pedig a tanáriasztal szekrényébe száműzte.
– Más, mint a korombélieknek – a teremajtó felé vettem az irányt, s hatásosan távozni készültem rajta.
– Rengeteget olvasol, igaz? – Herr Müller hangja hallatán megtorpantam. – Régi könyveket. Kortárs regényeket, igazából mindegy, hogy mit.
Meglepődötten pillantottam vissza először a vállam mögött, aztán teljesen felé fordultam és mint aki menekülni készül, kezemet a kilincsre helyeztem.
Müller vállat vont. – Választékosan beszélsz, amikor beszélsz és tudod, hogy mit akarsz mondani és hogyan. Tehetséges szónok vagy, jó a meggyőzőképességed. Emellett, szeretsz sportolni és egészségesen enni, ahogyan szereted a kutyádat is. Gondolom, vele futsz vagy biciklizel.
Dacosan oldalra vontam ajkaimat és összefontam karomat mellem előtt. – Nem akartál mesélni magadról. Akkor kielemezlek.
– Szerintem maga pályát tévesztett – morogtam, s kiviharzottam az ajtón.

***

Am 17. September 2018

Az angolóra végeztével elsőként ugrottam fel a helyemről és kisiettem a teremből, majd az iskola épületéből. Rohadtul elegem volt, betették utolsó, hetedik órának az angolt, tehát ma nagyon későn fogok hazaérni, mivel a legnagyobb dugóban kell hazavezetnem.
München másik végébe.
Lerobogtam az iskola előtt elnyúló betonlépcsőkön, s a kocsim felé vettem az irányt. Csak minél előbb haza akartam érni és ledőlni egy kicsit. Vasárnap későn este értem haza apától és nem volt elég időm kialudni magamat, emellé még pénteken meg is fáztam. Kell nekem esőben kocognom, tudom, fanatikus vagyok kicsit, de ilyen az én stílusom.
Szipogva kutattam elő a kocsikulcsomat, amikor is a semmiből megjelent Danger, Chantal, Burak és Zeynep.
– Anne, el tudnál dobni minket az uszodához? – Zeynep a BMW oldalának támaszkodott, s kérlelően nézett rám a csapatával együtt.
Egy furcsálló tekintettel nyitottam ki a kocsiajtót. – Uszoda? Mivan, ilyen nagy sportemberek vagytok?
– Mi? Dehogy! – nevetett Chantal – Ma úszás van.
Történetesen ez volt az a pont, ahol az agyam kékhalált jelzett.
– Hogy mondod? – kérdeztem hitetlenül.
– Múlt héten mondta Herr Müller, németen – bólogatott Burak – nem emlékszel?
– De – bólintottam.
– Elfelejtetted, mi?
– El.
A kis csapat arca együttérzővé formálódott. – Részvétem, remélem nem volt új a cuki pólód – mutatott Chantal a "I hate Mondays" feliratú felsőmre, amit most ízlésesen egy derékig érő csőfarmerbe tűrtem.
– Azt próbálja meg, hogy beledob a vízbe. Pofánvágom.
– Csak most nagy a szád, de ha ott állnál előtte, akkor nem lennél ilyen harcias – felelte Danger.
– Fogadunk? – mordultam rá – Mennyi időnk van kezdésig?
– Húsz perc, kábé – pillantott Zeynep az órájára.
– Szálljatok be – biccentettem a kocsi felé, majd én is bepattantam a volán mögé. A sok lóerő feldübörgött. – Kössétek be az öveket, most Cobra 11-et játszunk!